Ezért fontos, hogy néha összeroppanj

A lerobbanásnak funkciója van.

Ha a szöveget inkább videóból hallgatnád meg, görgess a cikk aljára!

Az emberi lény egyik legnagyobb problémája az, hogy nagyon kitartó típus. Kiválóan tudjuk alávetni magunkat a különböző körülményeknek, feszegetni önnön határainkat, megfelelni a legmagasabb külső elvárásoknak, amiket előrébb is helyezünk a sajátjainknál. Képesek vagyunk akár évtizedekig is a lehető legjobb formánkat mutatni.
Aztán egyszer csak – általában sokak meglepetésére, beleértve a sajátunkat is – összeomlunk.

Ez az összeomlás sokféle alakot ölthet: nem tudunk kikelni az ágyból. Súlyos depresszióba esünk. Szorongani kezdünk. Elmegy az étvágyunk. Összefüggéstelenül beszélünk. Elveszítjük a kontrollt valamelyik testrészünk felett. Késztetést érzünk, hogy valami teljesen felháborítót és személyünktől homlokegyenest eltérőt tegyünk. Paranoiásak leszünk egy bizonyos helyzetben. Elutasítjuk az addig megszokott szerepünket a magánéletünkben. Viszonyba bonyolódunk, belevetjük magunkat a felelőtlen “élj a mának”-filozófiába.

Egy összeomlás mindenki számára kellemetlen, ezért érthető módon hamar ki is váltják belőlünk a reakciót, hogy valamilyen gyógyszeres úton próbáljuk meg kezelni. Minél előbb vissza akarunk állni a régi kerékvágásba. Itt van a nagy félreértés az összeomlások körül.

Az összeomlás nem valamiféle random megkattanás, elromlás vagy megőrülés, hanem egy nagyon is valós része az egészségügynek. Az elménk egyik része arra próbálja kényszeríteni a többi részt, hogy fejlődjön, növekedjen, értse meg jobban saját magát. Ezért ha az összeomlást idő előtt kikezeljük magunkból tünetileg a gyógyszerekkel, akkor elmulasztjuk a fontos leckét, amit ilyenkor meg kellene tanulnunk. Egy lerobbanás nem puszta fájdalmat jelent, noha az is része. De a lényege a tanulás.

Azért törünk meg, mert éveken keresztül nem voltunk hajlékonyak.

Folyamatos merevséggel nyomtuk el az elménknek azokat a figyelmeztetéseit, amiket hallanunk kellett volna, így a rendkívül hosszú türelmes várakozás után az elménk reálisabb része kénytelen drasztikusabb módszerhez nyúlni. Az egyetlen módszerhez, amivel célt ér. Ez az ő kétségbeesett, utolsó próbálkozása, amit meg kellene értenünk. Amit az összeroppanással az elménk mondani akar, az az, hogy valamin muszáj változtatni, különben – és ez ijesztően hangzik – már csak a halál jelenthet megoldást.

iStock

Miért nem tudunk az érzelmi szükségleteinkre még addig hallgatni, amíg nem kell ilyen drasztikus módszerhez folyamodnia a testünknek? Mert az elménk tudatosabb része tulajdonképpen lusta, válogatós, és elutasító azzal szemben, amit végül csak az összeomlás tud megértetni velünk. Milyen sokszor van, hogy őszinte meglepettséggel fogadunk egy-egy ilyen megtörést, mintha derült égből villámcsapásként érkezett volna! Pedig soha nem úgy jön. Csak éveken keresztül nem vettük figyelembe azt a különös szomorúságot. Vagy azt, hogy mennyire szőnyeg alá söpörtük a legnagyobb vágyainkat. Vagy valamit, ami konstans nem működött a magánéletünkben.

Jól ismerjük a folyamatot, hogyan tör ki egy forradalom: a nép hosszú időn keresztül visel, hallgat, lenyel, vár. Aztán amikor elege lesz, és úgy érzi egy ponton, hogy ez már túl sok, minden elérhető eszközzel tör fel, és próbálja betörni a kapukat, összetörni a berendezéseket és kárt tenni bűnösben, ártatlanban egyaránt. Ez a folyamat játszódik le a testünkben is – és ha a forradalomig, azaz az összeomlásig már eljutottunk, abból nagyon sok esetben csak pszichológiai segítséggel tudunk regenerálódni véglegesen.

A szakember az, aki figyelmesen hallgatva feltérképezi, mikor és hol nem hagytunk elég időt önmagunknak, vagy egy szorosabb kapcsolatnak köztünk és valaki között. Hol nem voltunk eléggé őszinték önmagunkhoz, és mikor nem fogadtuk el azt, hogy kik vagyunk valójában, például szexuális téren. Ezért kezdtünk el inni, vagy visszahúzódni a többiek elől, ezért lettünk paranoiásak vagy depressziósak.
A krízis a növekedésre való éhezés jele.

Sokszor halljuk összeomlásból visszatérő, egészséges emberektől évekkel később azt a mondatot, hogy “nem tudom, mi lett volna velem, ha nem jön az a betegség”.

Egy összeomlás idején gyakran gondolkodunk azon, vajon megőrültünk-e. Nem őrültünk meg. Furcsán viselkedünk, az biztos, de emögött egy logikus útkeresés húzódik az egészségesebb élet irányában. Nem akkor betegedtünk meg, amikor összeroppantunk: már betegek voltunk azelőtt is. A krízisünk, amennyiben ki tudunk jönni belőle, arra jó, hogy egy mérgező helyzetből rántson ki minket, és eltereljen a helyes irányba egy sokkal valódibb, önmagunkhoz őszintébb életmód felé.