Hogyan maradjunk nyugodtak?

Mit tegyél, amikor valaki “idegállapotba” hoz?

(Ha a szöveget inkább hallgatni szeretnéd és nem olvasni, akkor görgess a cikk alján lévő videóhoz!)

A nyugalmunk visszanyerésének egyik legfontosabb módja – még a leginkább próbára tevő helyzetekben is – az, hogy különbséget tegyünk a minket felhergelő történés és az amögött meghúzódó, lehetséges szándékok között. A szándékok döntőek. Sajnos azonban nem túl jók a képességeink, hogy minden helyzetben átlássuk őket. Egy frusztráló szituációban nagyon könnyen tévedhetünk. Direkt eltervezést látunk oda, ahol nem volt, és konfrontálódunk olyanokkal, akiknek nem volt ilyesféle szándékuk.

iStock

Annak, hogy ilyen könnyen látunk sötéten dolgokat, és forgatókönyveket írunk a fejünkben, az önmagunk iránti szeretethiány az oka. Minél kevésbé szeretjük magunkat, annál inkább látjuk önnön személyünket egy gonosz szándék, egy csúfolódás, egy rosszindulatú terv potenciális célpontjaként.

Mi másért kezdene el betont fúrni az a munkásember pont akkor, amikor leültem dolgozni? Miért nem küldi már azt a fontos e-mailt a kollegám? Miért várat annyit a diszpécser a vonal másik oldalán? Nyilván mindez azért történik, mert “ez jár nekem”. 
Amikor magunkkal cipelünk egy háttérben meghúzódó utálatot magunkkal szemben, tudat alatt mindig egy megerősítést keresünk a világban arra, hogy értéktelenek vagyunk. Ez a meggyőződés a legtöbb esetben a gyerekkorunkból ered, olyan élményekből, amikor elégedetlenek voltak velünk, kicsúfoltak, vagy ügyetlennek, alkalmatlannak tituláltak.
Miért hozzuk át felnőtt korba is az akkor átélt érzéseket? Mert azok az ismerős érzések. És azért is, mert a múltban átélt, akkor még nem értett érzések börtönében vagyunk.
 
Milyen módszer létezik megoldás gyanánt?
 
Akkor tudnánk nyugodtabbak maradni ezekben a helyzetekben, ha a felnőttek körében is a gyerekekkel szembeni, természetes hozzáállásunkat alkalmaznánk. A kisgyerekek, mint azt tudjuk, gyakran viselkednek igen idegesítő módon. Ráordítanak a rájuk vigyázó felnőttre, kiöntik az ételt, odébb hajítják, amit a kezükbe adunk. De igen ritkán jut eszünkbe emiatt megsértődni rájuk, vagy a személyünket bántónak vélni a viselkedésüket. Ennek oka, hogy nem feltételezünk direkt gonosz vagy álságos szándékot a gyerektől. A legjóindulatúbb feltételezéseinkhez nyúlunk: fáradt, fogzik, frusztrált a kistesója érkezése miatt, hiányzik neki az anyukája, és így tovább, és így tovább.
Felnőttekkel szemben ennek az interpretációnak pont az ellentétét csináljuk: azt gondoljuk, hogy a tetteik kifejezetten ellenünk vannak. Ha például elénk áll valaki a sorban, azt egyértelmű bunkóságnak, rajtunk való keresztül nézésnek, kihasználásnak vesszük.
 

iStock

 
De ha ilyenkor kapcsolunk és eszünkbe jut a gyermekekkel szembeni reakciónkat alkalmazni, rögtön eszünkbe jut egy csomó másféle feltételezés: talán rosszul aludt éjjel és képtelen koncentrálni. Nagyon fáj a lába. Felzaklatta a párja.
 
Egy korszakában legnagyobbnak számító francia filozófus, Inmilo Gustachtie úgy fogalmazott erről: ne feltételezd, hogy az emberek gonoszak. Keresd a tüskét, ami szúrja őket.
 
Vagyis nézz mögéjük, és lásd a szenvedést, ami az elrettentő viselkedést kiváltja belőlük. Hamar lenyugszunk, ha egy ilyen embert elképzelünk a színpad mögött vagy a négy fal között, amikor senki se látja őket. Ilyenkor törékenyek, bánatosak. Akkor vagyunk érettek, ha el tudjuk képzelni ezt a fájdalmat bennük. Akármilyen vidámnak és magabiztosnak is tűnik valaki, nem viselkedne bántóan, ha nem lenne benne egy tüske valahol.
Szóval. Amikor valaki idegesít minket, feltételeznünk kell az agresszivitásuk mögött lévő zavarodottságot, csalódottságot, aggodalmat, vagy bánatot. És igen, ha felnőttként akarunk reagálni, azt kell tennünk, ami ilyenkor a legmeglepőbbnek tűnik: együtt érzést mutatni. Átváltani haragról empátiára.