Tényleg “bűn” a hét főbűn? – ez áll a bűneink mögött pszichológiailag

Nemcsak vallásosaknak.

(Ha a szöveget inkább hallgatni szeretnéd és nem olvasni, akkor görgess a cikk alján lévő videóhoz!)

A keresztény vallás hét fő bűnt állapított meg, amit a tiszta hitű, “jó” embereknek kerülniük kell: kevélység (mai szóval beképzeltség, önteltség), irigység, harag, torkosság, bujaság, lustaság, és fösvénység, vagy mai szóval mohóság, telhetetlenség.

A kereszténység ezeket a főbűnöket a büntetésre és tanításra érdemes emberek ismertetőjegyeiként aposztrofálja, akik ha nem mutatnak valódi megbánást, az Ítélet Napján majd az Úr kegyelmét sem nyerik el.
Ha a mindennapi életünkben nem is eszerint a tanítás szerint gondolkodunk folyamatosan, valóban elítélendő, “rossz” tetteknek tartjuk ezt a hét szokást, kevéssé nézünk azonban amögé, mi okozza őket.
 
Az igazság az, hogy ha e “bűnök” pszichés hátterét nézzük meg, hamar belátjuk, hogy igazából nem az a leghatékonyabb, ha bűnöknek nevezzük őket, és elítéljük, rossz embernek tartjuk az elkövetőiket.
 
Vizsgáljuk meg most a hét főbűnt pszichológus-szemmel!
 
Beképzeltség
 

iStock

 
Első ránézésre az önmagát fényező, dicsekvő, beképzelt emberről azt gondoljuk: nyilván nagyon elégedett önmagával, sőt túlzottan is. Az igazság azonban ennek pont az ellenkezője. A dicsekvés, arcoskodás abból a belső megérzésből ered, hogy láthatatlannak és értéktelennek érezzük magunkat. Görcsösen és fennhangon kell bizonyítanunk a fontosságunkat, mert belül az egész létezésünk értelmét megkérdőjelezzük. Éppen ezért az önmagukra büszke embereket nem szabad szembesíteni azzal, hogy kevesek, vagy nagy senkik – pontosan ettől tartanak ugyanis. Olyan módon kell bátorítani őket, amitől észreveszik a saját érdemeiket, és felismerik, hogy nagyon is értékesek önmagukban is.
 
Irigység
 

iStock

 
Az irigység egy nagyon is szükséges érzés, ami segít felállítani a tisztességes céljainkat és megtartani bennünk a kellő alázatot. Az irigység emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk teljesek, tökéletesek, és fejlődésre van szükségünk. Az irigység által mások tanítványai lehetünk, iránymutatást kapunk afelől, hogy mire van szükségünk, mit szeretnénk elérni. Nem szabad tehát haragudnunk magunkra, amikor az irigység kínzó érzése fog el minket, de még akkor sem, ha ilyenkor esetleg bántóan vagy ellenségesen nyilvánulunk meg. Igyekezzünk viszont minél többször felismerni ezekben a helyzetekben, hogy milyen fontos az irigység funkciója. Iránymutatásként gondoljunk rá, ne pedig valami kerülendő érzésként, pláne ne bűnként.
 
Harag
 

Freepik

 
Amiket dühünkben mondunk, azokat a legtöbb esetben nem mondjuk komolyan. Ezeket ugyanis valójában olyan dolgok mondatják velünk, mint a pánik és a szorongás. Nagyon sokszor, amikor valakivel kiabálunk, igazából féltjük magunkat, és úgy érezzük, harcolnunk kell az életünkért. Kivételes szerencsénk van, ha a dühünket kiváltó, vagy a mellettünk álló személy felismeri ezt, és rá tud mutatni, mitől tartunk, ódzkodunk, pánikolunk valójában. Ilyenkor ugyanis arra van szükségünk, hogy felismerjék és elfogadják a törékeny oldalunkat – nem pedig arra, hogy a dühünk miatt még el is ítéljenek minket.
 
Torkosság

Freepik

 
Amikor újra és újra túlesszük magunkat, vagy egyfolytában rágcsálunk valami finomságot, az nem mohóságból történik, hanem azért, mert valamit hiányolunk. Érzelmileg. Nagyon sok esetben a szeretet az, amiből nincs elég az életünkben, vagy legalábbis úgy éljük meg, hogy keveset kapunk, és nem tudjuk, hol keressük. A megoldás ezért egy mindig túl sokat evő embernél nem az, hogy rászólunk: próbáljon kevesebbet enni, keresztényi módon mértéket tartani, hanem az, hogy segítünk neki találni új érzelmi kapcsolódásokat, biztonságot és kedvességet. A túlsúly sok esetben az érzelmi alultápláltság reverze.
 
Bujaság

Freepik

 
A szex keresése, a kalandozások nem valamiféle bűnös visszamaradottságból adódnak, hanem a magányérzetből. A szeretkezés a másokkal való kapcsolódást és azt az érzést biztosítja nekünk, hogy a legpőrébb, legkiszolgáltatottabb állapotunkban is elfogad valaki. Nem az az ideális tehát, hogy kevesebbet akarjunk szexelni, hanem az, hogy rendbe tegyük magunkban, valójában mit várunk a szextől: a komplikált, összezavarodott, nagyon emberi énünk elfogadását. 
 
Lustaság

Freepik

 
A lustaság mögött nagyon sokszor félelem áll. Félelem attól, hogy ha nekikezdünk a munkának, elbukunk, és megaláznak minket. Félelem attól, hogy rá kell jönnünk: nincs elég tudásunk, energiánk vagy ügyességünk ahhoz, amit elvállaltunk. Hogy kevesek vagyunk. Az inaktivitásunkat egy negatív hozzáállás okozza, ami negatív előképet vetít le az agyunkban. Ebből az állapotból akkor tudunk kibillenni, ha az esetleges hibázás, elbukás rémképénél még rémisztőbbé válik az a felismerés, hogy semmit sem csinálunk.
 
Mohóság
 

iStock

 
Az a késztetés, hogy valamiből többet szerezzünk, mint amennyi méltányos lenne, egy válságérzetre adott válasz. Akkor várunk valamiből többet és többet, amikor elhanyagoltnak és sebezhetőnek érezzük magunkat. Akkor kapaszkodunk valamibe görcsösen, képtelenül arra, hogy csak egy kicsit is elengedjük, amikor bizonytalanok vagyunk és félünk. Így, míg a mohó emberek mások számára talán kicsinyes, vagy épp kiváltságos, zsugori lelkeknek tűnnek, belül igazából nagyon feszültek és bizonytalanok.
 
A “bűneink” tehát valójában nem azt jelzik, hogy rossz emberek lennénk. Csupán valamilyen kielégítetlen igényünk helyettesítői. Amire szükségünk van, az elsősorban nem az isteni elítéltetéssel való fenyegetés. Sokkal inkább önmagunk elfogadása, minden esendőségünkkel, félelmünkkel, fájdalmunkkal. Egy kritikák nélküli megbocsátásra van szükségünk, és a szembenézésre azzal, hogy ezek mögött a bűnöknek nevezett szokások mögött milyen vágyunk lapul valójában.