Hogyan kerüld el, hogy “unalmas” légy?

Nagyon sokan félnek attól, vagy érzik azt, hogy unalmas társaságnak tartják őket.

(Ha a szöveget inkább hallgatni szeretnéd és nem olvasni, akkor görgess a cikk alján lévő videóhoz!)

Az egyik legnagyobb félelmünk az életben, ami a másokkal való szocializálódásunk során kísért minket, az, hogy unalmasnak találnak a többiek.

A jó hír az, hogy egyetemes igazság: senki nem tud igazán unalmas lenni. A veszély valójában az, hogy épp akkor kerülünk szociális érintkezésbe, amikor kevésbé értjük a belső énünket, vagy épp nem tudjuk, nem akarjuk kommunikálni azt mások felé.

Arra, hogy nem létezik önmagában unalmas ember, a legkiválóbb bizonyíték a művészet. A leghíresebb műkincsek legtöbbje semmilyen ritka vagy extra elemet nem tartalmaz, pusztán a hétköznapi dolgokat tekinti valamilyen speciális módon, vagy meglepő őszinteséggel, nyitottsággal (gondoljunk csak a Mona Lisára, Van Gogh napraforgóira, vagy Monet tájképeire).

És úgy, ahogy nem létezik unalmas tájkép vagy növény, nem létezik unalmas ember sem.

Amikor valakit unalmasnak titulálunk, valójában csak rámutatunk arra a személyre, aki egy helyzetben épp nem vette a bátorságot, vagy nem fókuszált arra, hogy kifejezze a saját személyiségét. Nem volt alkalma a vágyairól, bosszúságairól, hibáiról, fájdalmairól vagy álmairól – röviden: a létezéséről beszélni. Aki megtalálja a kifejezésmódját annak, milyen érzés számára a létezés, az szinte garantálható módon magával fog ragadni egy vagy több személyt.

Egyáltalán nem feltétlenül az az ember érdekes tehát, akivel kolosszális vagy szokatlan dolgok történtek, aki bejárta a világot, vagy nagyon fontos emberekkel találkozott. És nem is az, aki magasan képzett szinten tud értekezni a kultúráról, a történelemről vagy a tudományról. Az az érdekes személy, aki figyelmes, öntudatos hallgatóság, és megbízható, őszinte tudósítója a saját elméje és szíve rezdüléseinek, a létezés okozta érzéseknek, drámáknak és furcsaságoknak.

Mi lehet tehát akadálya annak, hogy a személyiségünk érdekes oldalát kifejezzük?

A leglényegesebb akadályt az okozza, amikor elveszítjük az abba vetett hitünket, hogy a saját érzelmeink tehetnek minket a legérdekesebbé. Szerénységből és szokásokból adódóan a legérdekesebb észleléseinket háttérbe szorítjuk, és olyan kockázatmentes, mindenki által tisztelhető, és mindeközben teljesen lényegtelen részletekre helyezzük a hangsúlyt, mint például a történetünk időpontja, a hőmérséklet, vagy hogy hányan tartózkodtunk egy helyiségben. Gondosan kerüljük a sztoriból azokat a pontokat, amikor valamit éreztünk: izgalmat, bűntudatot, vonzódást, eufóriát, aggodalmat…

Thinkstock

Az érzelmeink figyelmen kívül hagyása nem csupán önkontroll miatt történik, hanem önvédelemből is, hogy az elménket távol tartsuk a méltóságunkat és a normális elképzeléseinket fenyegető felfogásoktól. Inkább csak következetlenül trécselünk, mint hogy mélyebben magunkba tekintsünk.

A legtöbb ötéves gyerek sokkal kevésbé unalmas társaság, mint a legtöbb 45 éves felnőtt. Ennek nem az az oka, hogy a gyerekeknek izgalmasabbak az érzéseik, hanem az, hogy ők még sokkal cenzúrázatlanabbul közlik az érzéseiket. Mivel még tapasztalatlanok a világ szociális elvárásaiban, ezért ösztönösen hűek önmagukhoz. Önkényesen elmondják nekünk, mit gondolnak a nagyiról vagy a kistestvérükről, hogyan tervezik megváltoztatni a világot, vagy szerintük mit kellene kezdeniük  az embereknek az orrukban talált zöldes dologgal.

Az unalmasság nem a természetünkből vagy az adottságainkból, hanem egy elhatározásból ered, ami rendszerint tinédzserkorunkban kezd kiépülni bennünk annak érdekében, hogy minél normálisabbnak érezhessük magunkat mások szemében.

Sőt. Még ha hűek is vagyunk a valódi érzéseinkhez, akkor is tűnhetünk unalmasnak, ha nem ismerjük őket elég jól. Ekkor ugyanis nem tudjuk megfelelően kifejezni őket, vagyis nem tudunk elegendő információval, körülírással szolgálni, hogy leírhassunk egy helyzetet, amit nagyon megindítónak, csodásnak, félelmetesnek vagy borzasztónak találtunk. Ilyenkor nem azért tűnünk unalmasnak, mert nem akarnánk intimebb tudnivalókat megosztani az életünkről, hanem azért, mert még nem tudjuk, hogyan kell azt csinálni.

Thinkstock

A jó hír az, hogy érdekesek nemcsak úgy lehetünk, ha kivételes tehetséggel születtünk; mindössze megfelelő irányba kell kommunikálnunk, őszintén, és fókuszálva.

Egy érdekesnek talált személy olyasvalaki, aki kielégíti a társas érintkezések közben bennünk lapuló igényeinket. Ilyenkor azt igényeljük, hogy egy őszinte, maszkok nélküli betekintést nyerhessünk abba, hogyan látja egy másik embertársunk az élet valamely szeletét. És visszajelzést is igénylünk arról, hogy nem vagyunk egyedül a különféle érzéseinkkel, amiket a különféle élmények váltanak ki belőlünk.

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!