Miért veszkődünk még mindig házasságkötéssel?

Miért nem elég csak együtt élni?

(Ha a szöveget inkább hallgatni szeretnéd és nem olvasni, akkor görgess a cikk alján lévő videóhoz!)

Indokoltnak tűnhet úgy gondolni a házasságra, mint valami elavult dologra. Miért nem elég, ha egyszerűen csak együtt élünk valakivel? Minek ez a nyilvános felhajtás? Minek a sok fura hagyomány, amitől alapesetben elzárkózunk? A templomok, himnuszok, eskük, imák? A házasság bizonyára az emberiségnek valamiféle vallásos gyerekkorából fennmaradt relikvia, ami már nem igazán passzol a mai, logikus világhoz.

Mégis létezik továbbra is.

A házasság lényege, hogy összekötjük magunkat a másikkal, és direkt nehezen megugorható akadályokat gördítünk a szétválásunk útjába.

De miért csináljuk ezt?

Eredetileg azt mondtuk magunknak, hogy Isten akarata miatt. Manapság, amikor Istenre már jóval ritkábban hivatkozunk, mi magunk akarjuk biztosítani azt, hogy nehéz legyen visszafordulni. Meghívunk az esküvőnkre rengeteg embert, akiknek a szeme láttára, füle hallatára mondjuk ki, hogy összekötjük az életünket valakivel. Elég zavarba ejtő lenne hirtelen megfutamodni és kijelenteni, hogy hibát követünk el. Emellett a házasság erős gazdasági és jogi kötelékeket is jelent, amiket rengeteg munkával, ügyvédekkel, könyvelőkkel lehetne csak felbontani. Fel lehet, persze, de csak nagy rombolást végezve.

Igazából úgy tűnik, mintha kezdenénk rájönni, hogy néhány kényelmetlen ok, ami miatt nehéz lenne elválnunk egymástól, hogyan válhat mégis előnyünkre.

Pixabay

1. A rövidtávú impulzus veszélye

A pillecukor-teszt egy nagy sikerű kísérlet volt a pszichológia történetében, amely során gyerekek képességét mérték a hálaérzet csökkenése és a hosszútávú gondolkodás képessége szempontjából. Hároméveseknek adtak egy pillecukrot, mondván, kapnak még egyet, ha kibírják, hogy az elsőt 5 percig nem eszik meg. Sok gyerek nem bírta ki 5 percig: a kezében lévő, azonnal elfogyasztható pillecukor csábítása erősebb volt, mint a stratégiai gondolkodás, amivel még egyhez hozzájutottak volna.

Ezek a gyerekek a későbbi életükben is többet szenvedtek az önkontroll hiánya miatt, mint azok, akik alá tudták rendelni a pillanatnyi vágyukat a hosszútávú előnynek.

Ugyanez a helyzet az emberi kapcsolatokkal. Azokban is sok minden érződik sürgős késztetésnek. Nem a pillecukor evés persze, hanem például a menekülés, a szabadság keresése. Dühösek leszünk és el akarunk tűnni. Elcsábít minket egy új személy, és nem akarunk többé foglalkozni a jelenlegi partnerünkkel. Csakhogy, ahogy közelebbről megnézzük, mibe kerülne kilépnünk a kapcsolatból, rájövünk, hogy hosszú, nehéz, költséges és kellemetlen folyamat lenne. És ez nem véletlen. A házasság azért van, hogy az ösztönvezérelt, optimista, vágyakkal teli énünket kordában tartsa. Ezzel elfogadjuk azt a tényt, hogy a rövidtávú impulzusaink hatása alatt sokszor igen rossz döntéseket tudunk hozni. A házassággal strukturáljuk magunkat, és elhatárolódunk a hirtelen késztetéseinktől. Elismerjük a hosszútávú impulzusok előnyeit.

Pixabay

Házasságellenzők ide vagy oda, a házasság intézménye továbbra is működik. Ugyanis ez nem az érzésekről szól, hanem a napi vágyaink áthatolhatatlanságáról. Nagyon ritka házasság az, amiben a felek nem töltenek időnként valamennyi időt azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem lennének összeházasodva. De a házasság lényege éppen ezen  gondolatok hatásának csökkentése. Olyan szervezet, ami megvéd minket a pillanatnyi vágyainktól, amelyekről tisztább pillanatainkban tudjuk, hogy nem igazán válnának hasznunkra.

2. Fokozatosan növekedünk és fejlődünk

A párkapcsolat legjobb esetben fejleszt, érettebbé, teljesebbé tesz minket. Sokszor épp azért köteleződünk el valaki mellett, mert ő azzal az ígérettel kecsegtet, hogy mellette többé válunk.

Csakhogy az érettebbé válás folyamata szörnyen lassú és bonyolult folyamat tud lenni. Hosszú időszakokat, akár évtizedeket is eltöltünk azzal, hogy a párunkat hibáztatjuk olyan problémákért, amik a saját gyengeségeinkből teremtődnek. Elutasítjuk a változtatás kérését, mondván, a másiknak olyannak kell szeretnie minket, amilyenek vagyunk, a hibáinkkal együtt. Mintha ez jó ötlet lenne.

Freepik

Évekig tartó támogatás, sok-sok aggodalom, könny és frusztráció lehet az ára annak, hogy a valódi fejlődés végbemenjen.

Átlagosan 120 azonos témában folytatott vita után kezdi el mindkét fél egy kicsit a másik szemszögéből látni a kérdést.

Lassan betekintést nyerünk a saját őrültségeinkbe. Megnevezzük a gyengeségeinket, térképet adunk a partnerünk kezébe a nehezen értelmezhető tulajdonságainkról, fokozatosan egyre könnyebbé válik a velünk való élet.

Amikor még csak friss az ismeretség, könnyű kedvesnek és normálisnak tűnni. Az énünknek az a része, ahol a fejlődés el tud indulni, csak idővel bukkan elő. A fejlődés esélye pedig akkor nő, ha nem menekülünk el ilyenkor valaki újhoz, aki visszaállítja bennünk az érzést, hogy nincs velünk semmi gond.

3. A befektetés biztonságot kíván meg

A legértékesebb projektek jelentős áldozatot kívánnak meg mindkét féltől, és természetünkből adódóan azokért hozunk nagyobb áldozatot, akik hasonlóan nagy áldozatot hajlandóak meghozni miértünk. A házasság intézményében a felek konkretizálhatják a közös projekteket – legyen az például pénzkeresés vagy egy háztartás fenntartása. Mindez pedig nagyon konstruktív berendezkedés lehet. De kockázattal jár. Minden érintettnek biztosnak kell lennie abban, hogy nem fog hátránya származni a megállapodásból – és ez különösen annak a szempontjából szokott éles kérdés lenni, aki az otthon maradást vállalja.

A házasság által felállított körülmények közt meg tudjuk hozni az olyan életünket érintő döntéseket, amelyek másként túlságosan kockázatosak lennének.

Az utóbbi időkben a házasság intézményéről szóló viták megváltoztak. Már nem az a fő vitatéma, hogy külső erők, úgy mint az egyház, az állam, a szociális megítélés vagy a jogok kiszélesítése határozza meg. Ma sokkal inkább a pszichológiai vetületén vitázunk, és arról a meglátásról, hogy nehéz mindenünket odaadnunk valakinek. Még ha nagy is az ára, sok előnyünk származik egy bizonyos megállapodásból, mert néhány kulcsfontosságú szükségletünk hosszútávra szól.

Az elmúlt 50 évben ugyanakkor a szétválás folyamatát is könnyebben járható úttá tették. Ezért ma már más jelenti az igazi kihívást számunkra: annak az észben tartása, hogy az azonnali kilépés nem mindig ésszerű. Annak a megvizsgálása, hogy talán jobban megéri kitartanunk a második pillecukor megérkezéséig.