Miért választunk bonyolult partnereket magunk mellé?

Egy kis hasznos pszichológia.

Elméletben megválaszthatjuk magunk mellé azt az embert, akit a legjobban kedvelünk. A mi kultúránkban nem határozza meg semmilyen külső erő azt, hogy ki legyen a párunk – valójában azonban a választásunk sokkal kevésbé történik szabad akaratból, mint hisszük.

A késztetéseknek, hogy milyen megjelenésű, karakterű és stílusú ember iránt érezzük a vonzódást, olyan eredetük van, amire sokan nem is gondolnánk: a gyerekkorunk.

Pszichénk története nagyban meghatározza, mely személyiségtípusba tudunk beleszeretni. Ugyanis felnőttként is olyan emberek társaságát keressük, akikkel a gyerekkorunkban megtapasztalt szeretetformákat élhetjük újra. A probléma ezzel az, hogy kevesen vagyunk olyanok, akik gyerekkorukban kizárólag nagylelkűségből és odaadásból álló szeretetet tapasztaltunk. A legtöbben érző tanúi voltunk egy-egy szülői veszekedésnek, egy összetört vagy depressziós anyának-apának, vagy épp azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Thinkstock

Ezeket a mintákat keressük újra felnőtt korunkban is.

Ezért van, hogy valaki újra és újra olyasvalakivel jön össze, aki például sokszor goromba vele, és figyelmen kívül hagyja azokat az udvarlókat, akik sosem ártanának neki – mert az ő viselkedésmintájuk nem teljesíti azt a komplexitást, amit az illető a szeretettel kapcsolatban megtanult. Az ilyen partnerjelölteket szoktuk sokszor “nem szexinek” vagy “unalmasnak” titulálni. Valójában azonban nem ez a bajunk velük, hanem az, hogy nem tudják garantálni azt a kihívást, amire szükségünk van. Amitől a vele megélt szerelmet valódinak érezzük.

Igen gyakori, hogy a bonyolult partnereket választó, láthatóan sokat szenvedő ismerősünknek azt tanácsoljuk: hagyja el partnerét, és keressen valaki olyat, aki “végre rendes lesz hozzá”. A helyzet az, hogy a gyakorlatban ez szinte lehetetlen. Ahelyett, hogy a partnerek személyiségétől várná a változást, az illetőnek azt kell megtanulnia, ő maga hogyan reagáljon megfelelően partnere bonyolult oldalára.

Thinkstock

A feszült helyzetek mindaddig ismétlődnek, amíg a gyerekkorunkban alkalmazott reakciónkkal válaszolunk a partnerünk okozta kihívásokra.

Például…

Ha az egyik, vagy mindkét szülőnk gyakran emelte fel a hangját kiskorunkban, és erőteljesen ránk pirított, arra valószínűleg úgy reagáltunk, hogy szégyenkezve meghúztuk és bűnösnek éreztük magunkat. Felnőve ezért ugyanígy teszünk, amikor a partnerünk – akihez varázslatosan vonzódunk – felemeli a hangját. Ez a megszokott, gyermeki reakciónk. Valóban, hülyeséget csináltam. Bűnös vagyok. Megérdemlem ezt a kritikát.

Thinkstock

Vagy olyan partner iránt érzünk vonzódást, aki erőteljesen felügyel, rövid pórázon tart minket, szigorú velünk – és mindeközben lehet, hogy ettől a falra mászunk. 

Egy másik példa: ha törékeny lelkű, érzékeny szülő mellett nőttünk fel, jó eséllyel partnerként is egy érzékenyebb személyiséget választunk, aki igényli néha a törődésünket, vigasztalásunkat. Aztán a sok-sok pátyolgatás közben mégiscsak érezzük, hogy párunk nem elég erős, kicsit összeszedhetné magát, fáraszt minket, hogy mindig a támaszának kell lennünk. 

Azt, hogy kihez kezdünk vonzódni, nem fogjuk tudni átállítani. Ezért ösztöneink erőszakos megváltoztatása helyett – ami lehetetlenség – azt célszerű megtanulnunk, hogyan változtassuk a megszokott, gyermekkorból hozott reakcióinkat egy érett felnőtt reakcióivá.

Ismerjük fel, milyen bonyodalmak iránt érezzük a vonzódást, és hogyan kell megfelelően válaszolnunk rájuk.

Íme egy táblázat néhány tipikus példával.

Három oszlop van: a partnerünk kihívást jelentő viselkedésmintái; az elhagyni való gyermeki reakciónk, amit eddig alkalmaztunk; és a sokkal ésszerűbb felnőtt reakciónk, amire váltanunk kell.

Ha például partnerünk felemeli a hangját, ahelyett, hogy azt gondolnánk: “Minden az én hibám, rossz vagyok”, gondoljuk azt: “Ez valamiért nagyon dühíti a páromat, de emiatt nekem nem kell rosszul éreznem magam. Bocsánatot kérek azért, amit tényleg rosszul tettem, de az önostorozást elfelejtem.”

Ha a partnerünk leereszkedő, lenéző velünk, akkor ahelyett, hogy azt gondolnánk: “Milyen ostoba vagyok!”, gondoljuk azt: “Az ember nagyon sokféleképpen lehet intelligens. Én is rendben vagyok.”

Ha a párunk mogorva típus, akkor ahelyett, hogy azt gondolnánk: “Segítenem kell rajta”, gondoljuk azt: “Megteszek minden tőlem telhetőt, de nem tőlem függ, hogy változzon a beállítódása. Nem lesz hatással az ő rosszkedve az önértékelésemre.”

Ha párunk túlságosan uralkodó, akkor ahelyett, hogy azt gondolnánk, megérdemeljük ezt, járjon az a fejünkben: “Nem félemlíthet meg engem.”

Ha nem figyel ránk, akkor ne az járjon a fejünkben, hogy “figyelj már rám, miért nem figyelsz rám?”, hanem az: “te is elfoglalt vagy, nekem is van mit csinálnom, ez így rendben is van”.

Szinte biztos, hogy a legtöbben bonyolult partnert választunk, aki a gyermekkori nehézségeinket reprodukálja. A megoldás nem abban rejlik, hogy elhagyjuk őt, hanem abban, hogy az ő éretlen, gyermeki megnyilvánulásaira a saját gyerekkorunk óta megszerzett bölcsességgel, felnőtt módjára válaszolunk. 

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!