A főnök úgy beszélt beosztottjával, hogy én éreztem kellemetlenül magam

A minap egy olyan kellemetlen szituáció szem- és fültanúja voltam, ami mostanáig nem hagy nyugodni.

Hazánkban még mindig nincs olyan magas átlagkereset, mint Európa nagy részén, de ha ez nem lenne elég, a tetejébe még munkát találni sem egyszerű feladat sok esetben. Éppen ezért, aki sikeresen elhelyezkedik, igyekszik mindent megtenni azért, hogy stabilizálja helyzetét és ne kerüljön rövid időn belül az utcára. Ilyenkor sokszor háttérbe szorulnak az egyéni elvárások, szükségletek. A legtöbben szó nélkül megelégszenek csekély fizetésükkel, az elszomorító munkakörülményekkel, vagy éppen az empátiát és a megfelelő irányítást távolról sem ismerő főnökeikkel.

Sokan csak tűrnek és tűrnek, ameddig el nem szakad az a bizonyos cérna, de lehet, hogy még azután is. 

Az egyre kevesebb munkalehetőség és a tisztességes munkáltatók rohamos kiveszése hatalmas fegyvert adott a kevésbé lojális vezetők kezébe, amit azonban a legkevésbé sem korrekt a beosztottakra emelni. Az említett okokból nagyon kevesen tehetik meg, hogy felmondanak munkahelyükön, ha nem a megfelelő bánásmódban részesülnek. Ezt pedig könyörtelenül kihasználják a munkáltatók, és irreális elvárásokkal, dupla annyi feladattal, valamint – ami a legrosszabb – lekezelő stílussal hálálják meg a kiszolgáltatott dolgozók munkáját. Persze nem szeretnénk általánosítani, de nem egy munkahelyen történhet meg naponta az, amit az egyik bevásárlásom alkalmával tapasztaltam. 

Éppen a vacsorához valót keresgéltem az egyik kereskedelmi egységben sokadmagammal, amikor hangos szóváltás ütötte meg a fülemet. Az utam is abba az irányba vezetett, de már csak a kíváncsiság is odavezérelt volna. A sorok között egy elvörösödött bolti dolgozót és a vele szemben tajtékzó főnökét pillantottam meg. Az öltönyös úriember hangosan szidta beosztottját, a legkevésbé sem törődve a körülöttük válogató vevőkkel. A látványtól egy pillanatra elnehezedtek a lábaim és úgy éreztem, ha akarnék sem tudnék tovább menni. 

“Olyan ostoba vagy, szerinted ezt így kell csinálni? A hároméves lányom is jobban oldotta volna meg ezt a roppant összetett feladatot.” – hangzottak a legkevésbé sem diszkrét kijelentések a vezető szájából. Beosztottja a konzerves polcnak feszülve hallgatta a leplezetlen szidalmazást. Két mondat között megsemmisülve tekintett körbe, hány ember előtt alázzák porba. Főnöke pedig folytatta, mit sem törődve a következményekkel, hiszen gyaníthatóan pontosan tisztában volt azzal, hogy “kollégája” nem fog felmondani, bármit is mond neki ebben a pár percben. A kínos jelenet közben én éreztem magam kellemetlenül, hogy mégis, milyen alapon képes így beszélni valaki a másikkal, csak azért, mert egy bizonyos ranglétrán pár fokkal feljebb jutott és hatalom van a kezében? 

Miután dühösen távozott a vezető, én csendesen haladtam el beosztottja mellett, aki szó nélkül folytatta a rá bízott munkát.

Erős késztetést éreztem, hogy pár kedves szóval könnyítsek a lelkén, de valamiért mégsem tettem. Talán a felismeréstől féltem, hogy a történteket mindennapos és természetes dologként fogja értékelni. 

Képek: thinkstock.com

Forrás: 24.hu

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!