Felnőttként értettem meg, hogy a kedvesnek tűnő gesztus milyen szörnyűség volt valójában.

Szürke, novemberi hétvége volt, amikor ellátogattunk a falun élő nagyszüleimhez. Olyan 4-5 éves lehettem, mégis tisztán emlékszem rá, ahogy délelőtt nagyanyám a sparhelten fődögélő levest kavargatta a pöttyös kötényében, a szüleim pedig nagyapámnak segítettek pakolni valamit. Anyukám egyszer csak odajött hozzám, azzal, hogy a papa mondta neki, hogy a szomszédban születtek kiscicák, nézzük meg. Kézen fogott, én pedig boldogan mentem vele.

A szomszéd egy idős, görnyedt férfi volt, hatalmasnak láttam. Az előszobájában toporogva kíváncsian vártam, hogy hol vannak a kismacskák. A férfi kiment az udvarra, majd megjelent, a kezében egy kisebb, sárga színű vödörrel. Odatolta az arcomba, és azt mondta:

“Válassz egyet, melyik maradjon meg.”

Úgy mondta, mintha ezzel egy kedves gesztust tett volna felém…Az arcomtól vagy tíz centiméternyire ott volt három kis sipákoló újszülött macska. A szemük még csukva volt, a bundájuk koszos, az anyjuk sehol. A bundáik szürkesége ellenére azért látszott, hogy a kiscicák közül kettő cirmos, a harmadik pedig fekete-fehér színű.

Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és anélkül, hogy tudtam volna, hogy élet-halál kérdés felett döntök, rámutattam a fekete-fehér cicára.

“Jól van, visszaviszem az anyjához, a többit pedig elintézem.”

A férfi szavai akkor még nem mondtak semmit nekem, anyukám pedig nem magyarázta el, mi is fog történni ezután a másik két cicával, akiket soha többet nem láttam.

Vannak dolgok, amiket csak évekkel vagy évtizedekkel később értünk meg. Nekem ennek a napnak az eseményei pontosan ilyenek voltak. Amikor felnőttem, és visszagondoltam rá, mi történt, elborzadtam. 4-5 évesen olyan közegbe csöppentem, ahol teljesen természetesnek számított, hogy a háziállatok felesleges szaporulatát odacsapják a fához, vagy épp vízbe fojtják… Mintha mit sem számítana egy élet…

Illusztráció: thinkstock

A szomszéd férfi annyira nem érezte, hogy ezzel az egésszel valami nem stimmel, hogy egy kisgyereket is képes volt bevonni ebbe. Így terjednek generációról generációra a megkövesedett, káros nézetek. Hálát adok a sorsnak, hogy ebből az egészből nem az ivódott belém, hogy ez így normális, hanem az, hogy nagyon nem az. És le a kalappal minden állatvédő és minden állatszerető ember előtt, akik azért dolgoznak, hogy a fenti mentalitás tejesen eltűnjön.