Csaltak már meg? Kire haragudtál jobban: a párodra, vagy az elcsábítójára?

Miért mindig a “gonosz harmadiknak” akarjuk kitekerni a nyakát?

Sosem értettem. A filmekben, a könyvekben, vagy a való életben egyaránt nagyon jellemző, hogy ha valaki félrelép, akkor a megcsalt fél a gonosz csábító életét akarja leginkább pokollá tenni. Dühös a szerelmére is, persze, akár bünteti is, bosszút is áll rajta, de legjobban a harmadik felet utálja.

Miért? Nem mindegy, hogy ki és mikor akar elcsábítani a társunk mellől? Nem az számít inkább, hogy elcsábíthatóak vagyunk-e? Hiszen kísértések egész életünk során érnek minket, ez kivédhetetlen dolog.

Ami lényeges, az az, hogy erre fel vagyunk-e készülve, és megvan-e bennünk a tudatos elhatározás, hogy akkor is kitartunk a párunk mellett, amikor egy nehezebb időszak jön. Tisztában vagyunk-e vele már előre, már akkor, amikor még minden rózsaszín, hogy ez nem lesz mindig így, és hogy a világ legtermészetesebb dolga az, hogy amikor a párkapcsolatunk, házasságunk nem épp a legjobb formáját hozza, akkor vesszük észre leginkább a csábító külvilágot? Fölfogjuk-e értelemmel, hogy ez a két dolog összefügg egymással?

Thinkstock

A szerelem és az érett felnőtt lét pontosan abban mutatkozik meg, hogy ha csábítanak minket, megálljt tudunk-e parancsolni annak. Ha pedig úgy érezzük, hogy rossz ember mellett tettük le a voksunkat, akkor sem félrelépünk, mint egy infantilis tinédzser, hanem leülünk, beszélünk vele, próbálunk megoldást találni, vagy őszintén kifejtjük, hogy nem tudunk és nem akarunk már megoldást találni a problémáinkra, ezért elköszönünk.

Aztán meg eldöntjük, hogy a csábító karjaiba szaladunk, vagy átlátjuk, hogy ő igazából csak egy trigger volt, egy gyújtópont, hogy meglépjük a váltást.

Persze, hogy szemét dolog csábítgatni valakit, akinek van párja. De az a személy pusztán egy próbatétel. Ő az ágyú, ami célba vette a kapcsolatotok bástyáját. A bástya szilárdsága a lényegi kérdés.

Mert ágyúk jönnek és mennek majd egész életetek során. Az ágyúkra haragudni ostobaság.