„Ne kelljen kitalálnom a​ gondolatait!” – mondta, aztán nem tudta kezelni az egyenességet

Tipikus jelenség.

„Ki érti a nőket?” – „A női lélek rejtelmei!” – „Ha nem mondja meg, mi a baja, honnan találjam ki?”
 
És így tovább. Ismerős közhelyek, igaz? Természetesen nemcsak nőkről beszélünk, de elsősorban az terjedt el, hogy a nők szoktak lenni azok, akik a „Mi a baj?” kérdésre erőteljes sértődöttséggel azt felelik, hogy „Semmi”, miközben látszik, hogy marhára van baj, csak nem árulja el, „mert azt várja, hogy a pasi találja ki a gondolatait”, amikor az a szegény pasi tényleg nem tudja, hogy mit csinált rosszul.
Igen, létezik ez a forgatókönyv is. Igen, léteznek azok a nők, akik azt várják, hogy a pasi „találja ki a gondolataikat”, és ez valóban abszurd. Meg létezik ilyen férfi is, aki a nő részéről várja el ezt, meg barátok, szülő-gyerek, kollégák, testvérek között is van ilyen, meg bármilyen emberi viszonyban lehet ilyen. Valóban létezik ez.
De rengetegen nem tudják, hogy a „Mi a baj? – Semmi!” párbeszédben a sértődött fél (legyen az nő vagy férfi) nagyon sokszor nem azért feleli a Semmit a kérdésre, hogy „szívassa” a másikat, vagy mert azt várná, hogy az magától találja ki, mi a baj.
 
Hanem azért, mert szeretné tényleg azt érezni, hogy nincs semmi baj. És egyelőre még küzd.
 
Azt akarja, hogy múljon el a sértődöttsége, a fájdalma, anélkül, hogy hosszas, mély lelkizésbe, megbeszélésbe, esetleg veszekedésbe torkollna a szituáció. Küzd a fájdalmával, amit a másik okozott neki, mert tudja, hogy ha vár egy kicsit, ha kibírja egy kicsit, akkor majd enyhül az a fájdalma, és utána már el is felejti az egészet. Felesleges nagy feneket keríteni neki. Esetleg tudja magáról, hogy megint túlságosan érzékenyen élt meg valamit, amit nem lett volna szabad ennyire magára vennie, és ezért mondja azt a Semmit, mert tudja, hogy mielőbb túl kellene lépnie rajta.
 
Nem, nem igaz, hogy bármi gond van, bármilyen aprócska sértődés, feszültség, azonnal fogni kell két széket, és le kell ülni egymással szemben, hogy jól kibeszélje mindkét fél a témát. 
 
Nem igaz, hogy mindig, mindent erőltetetten meg KELL beszélni, hogy pszichológust kell játszani. Nem. Mindenben az arany középút a helyes, így a feszültségek megbeszélésében is. Ha minden nüansznyi dolgot meg KELL beszélni, ami csak egy kicsi kényelmetlenséget is okozott valamelyik félnek, abba valósággal bele fog őrülni mindkét fél. Vannak olyan apróságok, amelyek pillanatnyi kényelmetlenséget, vagy akár megbántottságot okoznak, de sokkal kisebb a jelentőségük, mint amennyi energiát kellene fordítani a kitárgyalásukra. És van, amikor a sértett fél ezt felismeri, és ezért mondja azt, hogy nincs semmi baj. Mert igazából tudja, hogy nincs semmi baj, és tényleg nem akar ügyet csinálni belőle.
 
Ezt kellene felismerni, és nem mindig csak azt gondolni, hogy a Semmiző fél azt várja, hogy találd ki a gondolatait.

Unsplash

 
Na, de ott van a másik probléma, a súlyosabb.
 
Ez pedig az, hogy – sokszor tapasztaltam már meg – azokról az emberekről, akik azt hangoztatják, hogy nekik a nyílt és egyenes megmondásra van szükségük, a legtöbbször kiderül, hogy éppen azt nem tudják jól kezelni, ha nyíltan megmondják nekik, hogy mi a szitu. Nem bántóan, nem személyeskedve, nem veszekedve, nem vádaskodva, hanem korrekt, sőt, akár kifejezetten óvatos stílusban – de egyenesen. És ezt bizony, saját magamon is tapasztaltam. Igyekszem gyakorolni, hogy jól tudjam viselni, ha egyenesen megmondják nekem, mit hibáztam. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. Nehéz, de tanulom.
 
Egyébként magát a jelenséget akkor ismertem fel először, amikor még egyetemista kislány voltam. Elkezdtem tanulni a pszichológiát (nem abból végeztem, csak voltak pszichós tárgyaim is), ahol nagyszerűen elsajátítottam a helyes megbeszélés fortélyát. Persze az, hogy az ember elsajátítja valaminek a fortélyát, még nem azt jelenti, hogy a való életben is mindig tudja azt alkalmazni. Az érzelmi érintettség, a fáradtság vagy az időhiány sokszor közbeszól. Mindenesetre attól fogva, hogy megtanultam, hogyan kell helyesen, énüzenetekkel, minősítések nélkül, érthető megfogalmazással, visszajelzések kérésével, ésatöbbivel kommunikálni azt, hogy mi a fasz van, elég hamar kezdtem el alkalmazni a szükséges helyzetekben. Történetesen épp az egyetem alatt jöttem össze az első olyan pasimmal, aki nem győzte hangoztatni, mennyire gyűlölni, ha ki kell találnia a nő gondolatait, és az egyenes beszédet szereti.
 
Amikor megbántva éreztem magam valami miatt, amit ő tett vagy mondott, a következő történt:
 
Én: *látszik rajtam, hogy meg vagyok bántva*
Ő: Most mi a baj?
Én: Tényleg érdekel?
Ő: Persze, hogy érdekel, mit gondolsz, miért kérdeztem meg?
Én: Oké, elmondom. Rosszul esett az előbb az, hogy *bla bla bla bla*.
Ő: Jaj Istenem, hát te nem vagy normális!!! Most komolyan ebből kell ügyet csinálni?! Stb stb.
 
Ezért egy idő után már elkezdtem visszatérni a Semmizéshez, mivel láttam, hogy megbeszélni a bajomat nem tudom (ő persze ezzel ellentétben nyíltan és kellően hatásos stílussal vágta az arcomba, valahányszor baja volt). Ez persze nem volt jó, mert hát látszott rajtam, hogy van bajom, szóval ő ettől nem nyugodott le. Aztán elmagyaráztam neki, hogy nem tudok mit tenni, mert ha elmondom, mi a baj, akkor az a baj, ha meg nem mondom el, mi a baj, akkor az a baj, és akkor ő ezzel semmit nem kívánt kezdeni, csak még durvább bántásokat vágott a fejemhez a frusztrációja miatt, és akkor én szakítottam vele. End of story.
 
Ő volt az első – de messze nem az egyetlen –, akinél megtapasztaltam azt, hogy az egyenességet követelő emberek sokszor semmit se tudnak kezdeni azzal, ha megkapják az egyenességet. Támadásnak, „baszogatásnak”, elégedetlenkedésnek, hisztinek, miegymásnak veszik, és válaszul vagy támadnak, vagy kimenekülnek a szituációból.
 
Ne követeljük az egyenes beszédet, amíg nincs elég erőnk intelligensen és empátiával fogadni azt. Amíg nem tudjuk félretenni a saját egónkat. Amíg nem tudjuk elviselni a fájdalmat, hogy valaki közli velünk: megbántottuk őt, vagy figyelmetlenek voltunk vele. De legalábbis ő így érzi. Lehet, hogy bennünk nem volt rossz szándék, és ezt fontos is tisztázni, de ettől ő még így érzi, és most ez számít.
 
Talán itt süthető el leginkább az a mondás, hogy „Vigyázz, mit kérsz, mert lehet, hogy megkapod.”

Forrás: Szünet blog