“Megragadta a karom fényes nappal az utcán, és nem eresztett”

Nincs mindig segítség.

Lementem a boltba. Fényes nappal, a kora délutáni órákban. Teljesen hétköznapi szituáció, ami ezúttal rémálommá vált. Főzni szerettem volna valamilyen mártást, és csak a néhány háztömbnyire lévő kisebb üzletbe ugrottam le vajért. Csendes környéken laktam. Aznap túlságosan is csendes volt: a ház melletti játszótér kongott az ürességtől, és az utcán sem járt épp senki. Egyszer csak hirtelen erős fájdalmat éreztem a karomban. Egy férfi termett ott hirtelen a semmiből, és a karomat szorította. Próbáltam kirántani, de nem eresztett el.

Illusztráció: thinkstock

Ha kiabáltam volna, lehet, hogy meghallotta volna valaki. Minden annyira hirtelen történt, nem tudtam gondolkodni azon, hogy mit kellene tennem. Az arca csak pár centire volt az arcomtól. Gyűlöletet láttam a szemében, és a tág orrlyukaira is emlékszem. Nem volt nálam táska, nem kirabolni akart. Újra próbáltam szabadulni, de visszarántott. Még erősebben kezdte szorítani a karom. Nagyon fájt.

Nem tudom, mi történt volna, ha egy anyuka nem jön épp arra a kisgyermekével. Ahogy a férfi meghallotta, hogy valaki közeledik, elfutott. Én pedig teljes testemben remegve hazasiettem.

Nem hívtam a rendőrséget, és csak egyetlen barátnőmnek meséltem a támadásról. Ez még abban az időben történt, amikor én éreztem szégyent amiatt, ha valaki ártott nekem… Hetekig látszottak a foltok a karomon.

Mit változtatott meg bennem ez az esemény?

Megtanultam, hogy az életben nincs teljes biztonság. Bármikor, bármi történhet, nem lehet sajnos mindent kivédeni. Más ezt aggyal tudni, és más megtapasztalni. És segítség sincs mindig. Simán megtörténhetett volna, hogy még egy ideig nem jár arra senki. És a támadás óta sokkal együttérzőbb vagyok azokkal, akiket bántanak, mert tudom, milyen érzés, amikor gyilkos dühhel néz valaki a szemembe, és nincs ott senki sem, aki segítene.

Titeket már ért hasonló támadás?

Lájk