Amit nem teszek ki Facebookra, mert mélyen titkolom…

Az életeknek csak egy részlete kerül ki a nyilvánosság elé. Egy aprócska szelete.

Csodás, effektezett képet teszek ki az otthoni dekorációról, amit a hétvégén készítettem. Özönlenek rá az ismerőseim lájkjai, és a kérdések, hogyan készítettem, na meg a dicséretek, hogy micsoda érzékem van ehhez.
Amit nem posztoltam, az az, hogy ezt a dekorációt azért készítettem, mert magányosan töltöttem az egész hétvégémet. Nem így terveztem, de így lett. Megint.

Menő sportcuccban készített szelfit posztolok, hogy mutassam, milyen aktív életet élek. Elismeréssel gratulálnak az ismerőseim.
Amit nem posztoltam, az az, hogy ez az ezredik kép, amit végre, sok-sok szépítgetéssel meg némi szerkesztéssel jónak találtam, és valójában gyűlölöm a testemet. Valójában lángoló irigységgel nézem az ismerősöm döbbenetesen csinos képeit, aki egyetlen sportos szelfit sem készít ugyan, sőt egyáltalán szelfit sem, hanem csupa pillanatkép kerül fel róla, amin csak betaggelik, és mindegyiken őrjítően gyönyörű. 

Ínycsiklandó ételről készített képet posztolok, amit magam csináltam. Az ismerőseimnek összefut a nyál a szájában.
Amit nem posztoltam, az az, hogy a párom semmire se értékeli a konyhai robotolásomat, csak behabzsolja a tévé előtt a munkám eredményét, majd odaböffent egy “köszi”-t.

A kisgyermekeimről készített fotót rakom ki, akiket mindennél jobban imádok. Özönlenek a gratulációk a gyönyörű gyerekekhez.
Amit nem posztoltam, az az, hogy éjjelente álmatlanul forgolódom a gyermekeim viselkedészavara, veszekedései, és amiatt, hogy nem tudom, igazán jó szülő vagyok-e.

A barátaimmal készített szelfit posztolom egy bárból. A többi haver lájkolja is ezerrel, meg megy a poénkodás a kommentekben.
Amit nem posztoltam, az az, hogy imádom a barátaimat, de ezerszer inkább lennék most a családommal, vagy a párommal egy csöndes, meleg szobában, és a bárban ücsörgés csupán egy jobb híján kitalált időtöltés.

Előkelő étteremben készített képet posztolok, ahol intelligens emberekkel, fontos kapcsolataimmal vacsorázom. Több ismerősöm nem is palástolja: hozzászólásban írja oda, mennyire irigyel. Érdeklődnek a hely és az ételek minőségéről, a kiszolgálásról.
Amit nem posztoltam, az az, hogy belül ordítok, mert ahelyett kell itt ülnöm és építenem az érdekkapcsolatokat, hogy otthon játszhatnék a gyermekeimmel és bújhatnék össze a kedvesemmel. Ők már rég aludni fognak, mire hazaérek, hisz állandóan így van ez.

A gyönyörű kertemről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy a benne álló fát olyan szerettem ültette, aki már nincs velem. És olykor úgy érzem, belehalok a hiányába.

​A csinos külsőmről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy titkon abban reménykedem: valaki, aki ezt a képet látja, elhív randizni, és végre nem leszek többé egyedül.

A kikupált, lefogyasztott, izmosra gyúrt testemről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy senki sincs mellettem, akitől olyan igazán őszinte, büszke elismerést kaphatnék a kemény munkámért. Így maradnak a lájkok és a gratuláló kommentek.

A friss eljegyzési gyűrűmről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy valójában még nem akartam megkérni a kezét, de ő válaszút elé állított: vagy házasodunk, vagy mehetek. Nem így képzeltem ezt.

Az esküvői készülődésemről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az a számtalan kétségem: nem túl gyors ez? Biztos, hogy ő az? Mi van, ha elbukom férjként, feleségként?

A külföldi utazásomról teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy azért utazom, mert a hétköznapjaimban egyáltalán nem találom a helyemet.

A vadiúj ruhámról teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, milyen kőkemény spórolás eredményeként engedhettem meg magamnak ezt a ruhát – amit az ismerősöm csak úgy mellékesen vesz meg magának.

A művészeti alkotásomról teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy azon agyalok: vajon tényleg tehetséges vagyok-e. Lájkokból és kommentekből próbálom megszerezni a megerősítést.

A kisállatomról teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy sokszor úgy érzem: ő az egyetlen, akiben nem csalódtam még.

A munkahelyemről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy fogalmam sincs, mit keresek ezen a helyen, mert gyomorgörccsel megyek be mindennap.

A szerelmemről teszek ki képet.
Amit nem posztolok, az az, hogy valójában valaki mást szeretek, aki nem lehet az enyém.

Ezeket a vallomásokat hallgatja el sok-sok facebookozó. Nem mind, persze. De sok. A te ismerőseid közt is. Erre gondolj, amikor a bejegyzéseket pörgetve úgy érzed, összeroppansz életed silánysága miatt.
​És légy nagyon-nagyon boldog és hálás, ha egyiket sem érezted még a fentiek közül.

Forrás: Szünet blog