“Ezerrel fikázták a buszsofőrt, én megköszöntem neki” – vélemény

Mennyire máshogy reagálnánk időnként, ha tudnánk, mi van a háttérben.

Senkinek se meglepetés, hogy Magyarország a menetrendek betartását nézve nem épp egy Japán, ahol már néhány másodperces késésekért is a pokol legmélyebb bugyraiba süllyed szégyenében a sofőr. Itthon a tömegközlekedésnek van egyfajta orosz rulett jellege, mármint nem tudni, mikor trancsírozza szét a napirended egy-egy 10-15 perces, vagy ritkábban, de rosszabb esetben akár több órás késés. Ez igen dühítő, de van, hogy pont azon csattan az ostor, aki próbál a sz**ból várat építeni, ahogy arra a minap volt alkalmam rálátni.

Helyijáratos busszal utaztam a vasútállomásra egyik nagyvárosunkban. Egyszer csak furcsán berregő hangot hallottam, ezután a busz belassult, majd végül leparkolt a sofőr. Egyértelmű volt a helyzet: a busz megadta magát, nem tudunk továbbmenni. A sofőr beszólt a központba, öt perccel később pedig már a pótlóbuszra szálltunk fel, amit egy másik sofőr vezetett, aki azonnal ugrott, mikor megtudta, hogy kollégája kényes szituációba került.

Necces volt, hogy elérem-e a vonatot, szóval én sem voltam épp nyugodt, mégis ledöbbentem azon, mekkora fika-tengert árasztottak a sofőrre a megállókban felszálló utasok. Egy középkorú aktatáskás férfi dühösen számon kérte, hogy képzeli ezt a sofőr, és egyébként is pályát tévesztett. Egy kapucnis huszonéves odamorrantott neki egy „a fa**om tele van”-t, egy elegáns hölgy pedig magas hangon, jó hosszasan, és a sofőr füléhez közel hajolva levezette, hogyan teszi tönkre szinte az egész életét a késés.

Félreértés ne essék, a düh mint érzés teljesen jogos. Csak nem mindegy, mit kezdünk vele. És felmerült bennem az is, mennyire máshogy reagálnánk időnként, ha tudnánk, mi van a háttérben. Ha én is egy későbbi megállóban szálltam volna fel, és nem láttam volna, hogyan próbálják orvosolni a helyzetet, lehet én is jobban kiakadtam volna. Ha pedig a káromkodós kapucnis lett volna szemtanúja annak, hogy a sofőr a tervezett aznapi munkáján túl rögtön indult segíteni a lerobbant buszt vezető kollégának (még akkor is, ha egyébként ilyen helyzetben ez a dolga) lehet, hogy csöndben maradt volna. Nem tudni.

Az is kérdés, hogy amikor intenzíven fikázunk, akkor a lecseszéseknek mekkora része vajon a jelen bosszúsága, és mennyi az egyes életekben felgyűlt frusztráció? Amúgy meg a késések hány százalékáról tehet vajon a sofőr? Persze, ő van ott, ő képviseli a céget, őt lehet savazni.

A sofőr olyan méltósággal tűrte a szidalmakat, amit a Csengetett, Mylord? James Twelvetrees-e is megirigyelt volna. Amikor beértünk a vasútállomásra, hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá és elmondtam neki, mennyire hálás vagyok, hogy rögtön beugrott, hogy minél kevesebb késéssel megússzuk. Látszott rajta, hogy ilyet se gyakran hall (és én pedig nem mondtam még soha), és igen jól estek neki ezek a szavak. Elmosolyodott és csak annyit válaszolt: „Ez a dolgom”. Jó érzésekkel töltött el ez a pillanat, és úgy éreztem, aznap sikerült a sz**ból, ha nem is nagyot, de legalább egy kisebbfajta várat felépíteni.

Lájk

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!