„Segítségért könyörgött az összerogyott férfi, simán továbbmentem”

Máig emlékszem a rémületre és a csalódottságra, ami a szemében ült.

Azt hisszük, hogy adott helyzetben gondolkodás nélkül segítenénk embertársainkon, aztán éles helyzetben szembesülünk vele, mi is a valóság…

Néhány évvel ezelőtt az utcán sétáltam, mikor megláttam egy férfit, aki a földön feküdt. Ahogy közeledtem, feltűnt, hogy az emberek sorra mennek el mellette, pedig beszél hozzájuk. Mikor odaértem hozzá, láttam, hogy a földön hasalt. Fejét megemelve kérte, hogy segítsek rajta. Látszott, nagyon nincs jól, mintha csak félig lett volna magánál. Rövid, őszülő haja volt és barna szemei. Iszonyatos rémület fogott el, és….és továbbsiettem…. A torkomban dobogott a szívem.

Néhány lépéssel később, ahogy kicsit kezdtem megnyugodni, elárasztott a bűntudat. Én is lehetnék a földön, vagy bárki, akit szeretek. Mi lenne, ha akkor nem állna meg senki? És eszembe jutott a pillantása…

Visszanéztem és láttam, hogy a férfi továbbra is ott fekszik. Nem voltak túl sokan az utcán, akik voltak, ők is ugyanúgy elmentek mellette, mint én. A szívem a gondolatra, hogy visszamegyek hozzá, olyan erősen kezdett verni, mintha kalapáccsal ütöttek volna belülről. Szerencsére a lélekjelenlétem bekapcsolt, és a lábaim visszavittek hozzá. Mikor látta, hogy valaki megáll mellette, ezt mondta:
– Mentőőőt….nagyon szédülök…- ennyit bírt mindössze kipréselni magából.

Remegett a kezemben a mobiltelefon, és nehezemre esett válaszolgatni a mentésirányító kérdéseire.

– Az iskola mögötti utcán… Olyan 50 körül… Már nincs magánál… Siessenek…

Ahogy becsukódott a mentőautó ajtaja, csak remélni mertem, hogy tudnak rajta segíteni.

Többször gondoltam rá a következő hetekben, majd szép lassan elfelejtettem. Mivel kisebb településen élek, néhány hónappal később mégis elém tette újra a sors. Egyik szerettem kórházba került, és amikor egyszer mentem meglátogatni, akkor tudtam meg, hogy a férfi a kórházban dolgozik, talán mint beteghordó. Egyszer csak szembejött a folyosón. Egymás szemébe néztünk. Nem tudom, megismert-e, nem szóltunk egymáshoz. Nekem elég volt az is, hogy tudtam, rendben van.

De miért nem alap az, hogy rögtön megállunk segíteni, ha valaki bajba kerül? Nálam azt hiszem, a halál látványától való félelem volt a fő ok. Attól féltem, hogy esetleg látni fogok (megint) egy halottat, és akkor lesz még egy traumám. Pedig nem helyénvalóbb az, ha az ember esetleg lát egy halált, minthogy félrefordítja a fejét, és az vezet halálhoz? Még akkor is, ha azt nekünk már nem kell látni…És az is olyan csalóka, hogy ha félrenézel, akkor azt hiszed, hogy veled ez nem történhet meg, de mással pont ezért esik meg, hogy te ezt hihesd…

Illusztráció: thinkstock

Pszichológusok szerint hasonló esetekben még azért is mehetünk tovább, mert azt hisszük, hogy majd más megáll segíteni. Aztán akkor van gáz, ha mindenki ezt hiszi. Attól is tarthatunk, hogy nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy kezelni tudjuk a helyzetet és segítséget nyújtsunk a másiknak.

Ti voltatok már hasonló helyzetben, akár úgy, hogy nektek volt szükségetek segítségre, akár úgy, hogy megláttátok, hogy valaki bajba jutott?

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!