Szerkesztőnk személyes élménye.

Felszálltam a 17-es villamosra, ahol egy aranyos, felnőtt labrador nézett rám szíjjal befogott szájjal. A póráz másik végén egy ránézésre 50-es éveiben járó nő volt – se nem elegáns, se nem szakadt, átlagos, kutyasétáltatós külsővel.
Ahogy üldögéltem és mosolyogva gyönyörködtem a padlón fekvő labradorban, aki két mellső mancsa között pihentette a fejét, egyszerre úgy döntöttem: előveszem a telefonomat, és készítek róla egy képet. Sosem szoktam ilyet csinálni, de most ehhez támadt kedvem, és az is átfutott a fejemen, hogy ez biztosan a gazdájának is jólesik majd.

Amint a kutyára irányítottam a telefonomat – teljesen egyértelmű volt, hogy csakis őt, egész konkrétan a fejét akarom lefotózni -, a gazdája egy hirtelen mozdulattal fölrántotta a nyakán lévő pórázzal, hogy az állat teljesen megrémült, és rám ordított: “Nem fényképezheti le!!!”

Nemhogy én, hanem még a körülöttünk ülők is összerezzentek eme váratlan reakción. A nő úgy nézett rám, mint aki azonnal meg akar gyilkolni, és ebben tényleg semmi túlzás nincs.

“Elnézést, bocsánat!” – feleltem, és döbbenetem ellenére szándékosan mosolyogtam továbbra is, hogy minél jobban érzékeltessem vele, mennyire ártalmatlan kis tettet akartam végrehajtani. Eltettem a telefonomat, majd egy pár perc múlva – továbbra is mosolyogva és a tőlem telhető legkedvesebb hangon – újra odahajoltam: “Elnézést, megkérdezhetem, hogy…” A nő úgy tett, mintha nem hallana. “Ne haragudjon, csak…” – próbálkoztam. A nő még egy pár másodpercig játszotta a hallássérültet, de mivel feltehetően már ő is röhejesnek érezte, hogy ott vagyok közvetlenül mellette, ő meg ilyen gyerekes módon próbál nem tudomást venni rólam, rám nézett, hogy mondjam, mit akarok. “Van valami különösebb oka, hogy miért nem szabad fotózni a kutyát? Csak kíváncsiságból kérdezem.” Erre a nő pontosan ugyanazzal a stílussal, mint az imént, alaposan megemelt hangon rám kiáltott: “Mert én nem akarom!” – “Értem.” – “És különben is, ha le akarja fotózni, először kérdezzen meg engem!” (Ismét csak gyilkolni képes tekintettel.)

Még egyszer bólintottam, hogy oké. Egy-két perccel később pedig le is kellett szállnom. Ahogy elhaladtam mellette, udvariasan köszöntem el tőle: “Nagyon szép estét kívánok önnek. És a kutyusnak is!” A kutyus barátságosan tekintgetett rám, a nő pedig eszméletlen zavarában ide-oda fészkelődött, és a padlóra sütött szemmel, alig hallhatóan odavetette, hogy “magának is”.

Mindig ezt csinálom, ha besavanyodott, agresszív idegenekkel találkozom: extra kedves vagyok velük, ami teljesen kizökkenti őket, mert nem erre a reakcióra számítanak.

Próbáld ki te is legközelebb! Nekem eddig az a csúcsélményem, amikor egy engem 10 percen keresztül ordítva szapuló és mindennek elmondó srác végül bocsánatot kért. Persze ez kivételes eset volt, ne várj bocsánatkérést, de hidd el, megéri megnézni az arcukat, amikor azt várják, hogy beszállj az üvöltözős anyázós játékukba, és ehelyett valami nagyon kedveset mondasz nekik.

Pixabay

Ugyanakkor valamiért mégis ezen a kutyás nőn gondolkodom már egy napja.

Micsoda megkeseredettség, micsoda fájdalomtenger lehet az ő lelkében, ha egy ilyen kedves bókot, mint hogy valaki le akarja fotózni a kutyáját, mert láthatóan tetszik neki, valamiféle aljas támadásnak vesz?

Mert ha a kutya féllábú, félszemű, vagy mondjuk látványosan beteg lett volna, én pedig nem szélesen mosolyogva veszem elő a telefonomat, miután 10 percig andalogva néztem őt, akkor érthetőbb lenne, hogy esetleg valami rosszindulatot feltételez a részemről. De hát egyértelmű volt, hogy azért akarom lefotózni, mert tetszett nekem és szépnek találtam.

Az is eszembe jutott, hogy pontosan ugyanezen a vonalon, azt hiszem olyan két éve, egy idősebb úrba futottam bele, akinek egész jó kis objektívvel felszerelt fényképezőgép lógott a nyakában, és minden egyes utasról portréfotókat készített. Megkérdezés nélkül! Rólam is csinált, ahogy megálltam mellette. És képzeljétek: senkinek nem jutott eszébe ráripakodni! Beszélgetésbe elegyedtek vele az emberek, elmesélte, hogy puszta hobbiból fotózgatja az utca arcait, mert szereti ezt csinálni. Ha nem látom és hallom ezt az egészet, akkor el sem hiszem, de ott voltam, láttam és hallottam. Minden utas jókedvűen nézte, ahogy fotózgat, mert minden utas értette, hogy semmi, de semmi baja és kára nem származik abból, hogy ez a bácsi lefotózta őt. Senkinek nem jutott eszébe károgni, meg a személyiségi jogairól pampogni.

Mi van az emberek lelkében? Vagy ennyire eltorzult már a gondolkodásunk a mindenféle emberi jogokkal telezsúfolt világban, ahol nagyjából már azért is perelhetünk, ha valaki túl közel lépett hozzánk a járdán? 

Emberek, tegyük már helyre a dolgokat magunkban! Ha valaki kedves hozzánk, jóleső dolgot tesz, ne azt feltételezzük egyből, hogy egy rosszindulatú állat, ne az jusson először eszünkbe, hogy milyen jogunkat sértheti meg, és főképp ne ordítsuk már le a fejét érte!

Egyébként utólag még azt is megtudtam, hogy nyilvános területen tartózkodó kutya lefotózásához jogilag egyáltalán nem kötelességünk a gazdi hozzájárulását kérni. De ez mindegy is, hiszen ezeket a jogokat meg kötelességeket kábé napról napra változtatják.
Ezzel a cikkel sokkal inkább az a kérésem, hogy aki csak egy kicsit is fontosnak tartja az emberek egymáshoz való hozzáállását, és hisz abban, hogy a kicsi, hétköznapi mozzanatokból indul ki minden változtatás, az figyeljen rá, hogy soha ne váljon olyan keserűvé, mint ez a nő a villamoson.

Kiemelt kép: Wikipedia