Amikor a pedagógus nem enged ki vécére: íme az én személyes történetem

Nem hagyhattam szó nélkül a tanár esetét, aki nem engedte ki a diáklányt a mosdóba.

Ha még nem olvastad a cikkünket a tanárról, aki nem engedte ki a menzeszét emlegető diáklányt a mosdóba, itt megteheted.

Abban a cikkben is kitérünk rá, hogy nem ez a megfelelő módszer a szigor kimutatására, még akkor sem, ha esetleg a tanár biztosan tudja, hogy a lány hazudik (ami mondjuk kizárt, mármint, hogy biztosan tudja). De úgy gondoltam, egy kis ráadásként még kifejtem az ezzel kapcsolatos személyes élményemet is.

Óvodás koromban, az egyik délutáni pihenő során, pisilnem kellett. És a dadus, akinek így visszagondolva egyébként is elég érdekes megmozdulásai voltak (például beállt a lányvécé ajtajába, és egyesével ütött mindannyiunk fenekére a délutáni fogmosásból való visszatértünk közben, mondván: túl lassúak voltunk – WTF?), egész egyszerűen úgy döntött, hogy most nem mehetek ki.

Na most, egy ovis számára a bepisilés lehetősége, ami ugye, óvodás korban még simán megtörténik, rettenetes, kínzó stresszt okoz. Mondjuk, ha jobban belegondolunk, nemcsak egy óvodás számára okoz azt.

Szóval az a fenyegetettség-érzés, hogy ott vagy egy helyben, csöndben kell lenned, miközben millióegy ismerősöd vesz körül, és lehet, hogy a szemük láttára fogsz magad alá csurrantani, brutális megaláztatást átélve ezzel… mondjuk úgy, hogy erősen traumatikus tud lenni, ha még kisgyerek vagy. 

Végül nem pisiltem be, de a délutáni pihenőt – ami egyébként is félnaposnak tűnt számomra mindig, hiszen képtelen voltam aludni – az utolsó percig minden porcikámban befeszített izmokkal szenvedtem végig, hogy aztán az ébresztőnél a padlót felszántva rohanhassak a vécére.

Túléltem? Naná, hogy túléltem. Csak éppen egy életre szóló pszichés hülyeséget okozott bennem. Amiről sokáig nem is tudtam, csak idősebb koromban mondta el nekem anyukám és a nővérem.

Onnantól kezdve ugyanis minden olyan helyzetben, ami csak egy picike stresszel is fenyegetett – a hétköznapokban, odahaza vagy máshol, a nyaralások alatt, egyszóval mindenütt, mindig – azonnal úgy éreztem: pisilnem kell. Anyukám azt a konkrétumot emelte ki, amikor 9-10 évesen síelni tanultam. Akkor még, ugye, overálokban nyomta mindenki. Azt az aláöltözékkel együtt fölvenni, majd lefejteni magadról, na meg a tonnás nehézségű síbakancsban leevickélni magad egy hütte vécéjébe, ott kivárni a sorodat, meg onnan visszakecmeregni… szóval egy jó félórás procedúra volt. Én viszont izgultam a síelés, és legfőképp a felvonózás miatt. Féltem tőle, ami teljesen normális gyerekként. Szóval amint feladták rám az ezernyi réteg ruhát, és kivittek a sípálya aljára – már közöltem is, hogy be kell mennem pisilni valahova. Természetesen indulás előtt is voltam vécén.

Majd a felvonóval felérve is pisilnem kellett. Meg a pálya aljába leérve. Satöbbi. Mire ment volna anyukám azzal, ha elkezd győzködni, hogy nem is kell, csak azt gondolom? Maximum azt érte volna el, hogy úgy érzem: ebben a számomra igen stresszes és félelmetes helyzetben már anyukám együttérzésére sem számíthatok. Szóval szépen, minden alkalommal, amikor én közöltem, hogy mosdóznom kell, kísért, vitt, és várt rám. És közben valószínűleg áldotta a dadusom nevét.

A diáklány persze diáklány, ő idősebb, meg minden. Ő lehet éppenséggel egy link csajszi, aki már ezredjére akarta kijátszani a “ki kell mennem a mosdóba” kártyát, miközben baromira lógni akart. Könnyen lehet, hogy ennek 99 százalék volt az esélye, ezért nem akart engedélyt adni neki a tanár.

De ott van az az 1 százalék. Ha ezúttal mégis egészségügyi bajok vannak. És a lánynak végig kell ülnie egy megalázó, megrázó tanórát, mert nem mehetett ki.

Hiába, hogy idősebb egy ovisnál, akkor is simán szenvedhet akkora traumát, hogy az az egész életére kihat.

Ma, 30 feletti fejemmel én már tudom, hogy az állandó kényszerem, hogy mosdóba menjek, pusztán pszichés. De az a nagyon aljas dolog ebben, hogy hiába tudom, akkor is kimegyek. Amikor csak tehetem. Lefekvés előtt akár 3-szor, 4-szer is visszamegyek. Nem azért, mert stresszes vagyok, hanem mert egyszerűen kell a komfortérzetemhez. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a dadus kissé kattanttá tett. Mert ő annak idején, ott, akkor, puszta erőfitogtatásból, vagy tudom is én, miből, úgy döntött, hogy nem mehetek ki.

Szóval üzenném minden kedves pedagógusnak, hogy nem itt kell alkalmazni a szigorú nevelés taktikáját.

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!