“A 60 körüli férfi bemutatkozott, és felajánlotta, hogy kitakarítja a szobát ingyen”

Egy kollégista különleges története.

Az alábbi történetről Michelle Lewis számolt be – az eredeti szöveget itt találod.

Amikor elsős voltam egyetemen, az egyik tanárunk kiadta, hogy írjuk le egy házi dolgozatban, milyen jövőképet látunk magunk előtt. Mi lenne az ideális? Az az érzésem, hogy az én dolgozatom nem úgy festett, mint a többieké. Egy otthonról írtam, ami szeretettel, második esélyekkel és házi süteményekkel van tele. Egy férfiról írtam, akihez feleségül megyek, és aki majd a gyerekeinkkel játszik az udvaron, és a nevetésük visszhangzik majd az utcában. Utólag már tudom, hogy a professzorunk a tanulmányi sikereinkkel kapcsolatos terveinkre volt kíváncsi, de amikor egy összetört családban nevelkedsz, el tudnak kalandozni a gondolataid. Nagyon korán tudtam már, hogy mire van szükségem, vagy még inkább, hogy mire nincs.

Néhány évvel később egy új egyetemen találtam magam, amint épp a helyemet keresem az életben, két munkát vállalva, hogy fedezni tudjam a kiadásaimat, és imádkozva, hogy Sally Mae fedezni tudja a maradékot. Órák után és hétvégenként pénztáros voltam egy helyi étteremben. Tele volt koleszos diákokkal, akik folyamatosan bontották a rendet. Egyik este egy lány cukorkát lopott a pult mögül, amit elmondtam az akkor ügyelő felettesemnek, mielőtt hazaindultam, de egy étterem esetén általában egynél több ember van beosztva.

Másnap reggel besétáltam az irodába, hogy megkérdezzem a főnököt, mi lett a tolvajjal. Erre egy papírt tolt elém, ami egy nekem szóló figyelmeztetésről szólt, amiért nem állítottam elő a lányt.

Micsoda? Nem írtam alá a papírt, helyette hívtam azt a felettesemet, aki előző éjjel ügyelt. Ő azt mondta, valami hiba történt, mert ő ugyan semmit sem árulkodott rólam. Az egész szituáció annyira nevetséges volt, hogy úgy döntöttem, felmondok. Végigsírtam a hazautat. A lakótársaim úgy döntöttek, hogy a megvigasztalásom legjobb módja az lesz, ha fogjuk a fürdőruhánkat, eszünk egy kis jégkrémet, és megcélozzuk a barátunk új medencéjét. Épp indultunk volna, amikor kopogást hallottunk az ajtón.

A pasi nagyjából a hatvanas éveiben járhatott. Ősz hajú, ideges, reménykedő. Marvként mutatkozott be, és felajánlotta, hogy kitakarítja a házunk egyik szobáját ingyen. Azért hallgattam végig, mert az “ingyen” szó megfogott, illetve azért is, mert az előszobánk olyan állapotban volt, hogy nagyjából felgyújtani kellett volna. Minden előzetes ítéletem és óvatosságom ellenére, ami egy idegen beengedéséről eszembe jutott, beengedtem. Marv mesélt nekem arról, hogy szolgáltatásban dolgozott, és a családjáról is. Azt mondta, ehhez a feladathoz még új, és megkérdezte, jöhetne-e a felettese is, hogy figyelje a munkáját. Tudom, mire gondolsz most. Ki enged be két idegent a házába? De végül a csodás, húszéves agyammal arra jutottam, hogy ha ez az ember 60 körüli, akkor a felettese kábé 70 körüli kell, hogy legyen, nem igaz? Nem igaz?

Aztán jött a kopogtatás, ami mindent megváltoztatott. Gyönyörű férfi volt. Kezet ráztunk, és én csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem, nem éhes vagy szomjas-e. Texasi vagyok, és jómodorú. Szó szerint csóválom a fejem, ahogy erre visszaemlékszem. Ő megkérdezte, mit csinálok később, én meg mondtam, hogy úszni megyek. Viccesen felelte: “Akkor ki kell adjam ezt a napot a dolgozóimnak szabadnapként, és el kell mennem úszócuccot venni.” De a lényeg: ÚGY IS TETT. Ez még a facebookos idők előtt volt, szóval nem tudtam volna utánanyomozni. Amikor kilépett az ajtón, Tom Cruise-osan felugrottam a kanapéra, mint valami idióta. Aztán felhívtam a legjobb barátnőmet, majd anyukámat, hogy közöljem velük: most találkoztam a férjemmel. 

Másnap felhívott az előző éjjeli ügyeletesem, akivel az incidens történt. Bocsánatot kért a félreértésért, és fizetésemeléssel egybekötve kérte, hogy menjek vissza dolgozni az étterembe. 

Én nem tudom, hogyan mennek a dolgok, de azt tudom, hogy itt valami olyan történt, ami több volt, mint szerencsés véletlenek sorozata.

Idén júliusban volt 12 éve, hogy összeházasodtunk. Amióta csak először bekopogott az ajtómon, egy csodálatos felfordulást kreálunk a közös életünkben.

Nemrég épp azt láttam az ablakunkból, ahogy a gyerekeinket löki a hintán. A kislányunk feje hátra hajtva, a haja táncolt a szélben, ő pedig olyan hangosan nevetett, hogy biztos voltam benne, az utca másik végén is hallják. Eszembe jutott az a dolgozat elsőéves koromból, és kitört belőlem a sírás. Akkoriban egy megtört imának tűnt, de ebben a pillanatban áldássá vált.

Azért meséltem el a találkozásunk történetét, mert amilyen hihetetlen még számomra is, épp annyira igaz. Történetek százait tudnám már mesélni a közös utunkról, de ez volt az első. Ha széthullott családból jössz, nyugodtan ábrándozz. Álmodozhatsz, és nem baj, ha a te dolgozatod nem olyan, mint a többieké.

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!