Mikor fogsz már végre nem hiányozni?

Lehet, hogy soha nem jön el az az idő?

Alattomosan, váratlanul, aljasan tör rám a hiányod. Amikor egyáltalán nem számítok rá. Amikor teszek-veszek, elfoglalt vagyok, és valamiről, egy egészen pici apróságról, hirtelen eszembe jutsz.

Ilyenkor az a legrosszabb, ha hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam az érzés. Ha gyorsan folytatni tudom az elfoglaltságaimat, úgy könnyebb. De ha ez nem sikerül, akkor egészen el tudok gyengülni, és átveszi az irányítást a mérhetetlen fájdalom, üresség és bánat.

Sok minden eszembe jut, és akár jó, akár rossz emlék, ugyanúgy fáj. De legfőképp az jár a fejemben, mi mindent kellett volna máshogyan tennem. Mi mindenért hibáztatom magam, mi mindent csináltam rosszul, amikért nem tudom, mikor leszek képes megbocsátani magamnak. Talán soha.

Azt mondják a pszichológusok, hogy a gyászolók, az ott hagyottak részéről gyakori és tipikus reakció, hogy önmagukat hibáztatják, sokszor alaptalanul. Ezzel próbálom nyugtatni magam. Hogy csak ez történik.

De aztán eszembe jut: mi van, ha nem annyira alaptalan? Ha tényleg jobban is csinálhattam volna? Ha jobban is törődhettem volna veled? Ha jobban is visszafoghattam volna a dühömet,  türelmetlenségemet, a nyűgjeimet?

Vajon akkor több időnk lett volna együtt, vagy ugyanúgy és ugyanakkor kellett volna elmenned?

Ezt már sosem tudom meg. Ahogy azt sem, merre vagy most, mit csinálsz, és jól érzed-e magad. Gondolsz-e rám? Hiányzom-e néha? Vagy a semmivel lettem egyenlővé számodra?

Bár megkereshetnélek, hogy megkérdezzem mindezt. Nem érdekelne már az egóm, a büszkeségem, a látszat fenntartása, hogy erős vagyok. Nem érdekelne az sem, ha bolondot csinálnék ezzel magamból. Csak tudhatnám végre, hogy ott, ahol vagy, legyen az bárhol is, visszagondolsz-e néha-néha rám. És ha igen, mi jut eszedbe…

Amióta nem vagy többé, még inkább próbálom értékelni azokat, akik vannak nekem. A szeretteimet, a barátaimat, még a munkatársaimat vagy a szomszéd asszonyt is. Azt gondolom, hogy ez segít majd. De az igazság az, hogy semmit se segít. Attól, hogy jobban becsülöm őket, te még ugyanúgy hiányzol. Talán mindig is fogsz. Talán ezt már örökre cipelni fogom.
Alattomosan, váratlanul, aljasan tör rám a hiányod. Nap nap után, esetleg egy-egy nap pihenőt adsz. De aztán újrakezded. Talán ez a büntetésem, amiért jobb is lehettem volna hozzád. Vagy csak ez a jele annak, hogy mennyire fontos voltál számomra. Talán örülnöm kéne neki, hogy még mindig ennyire hiányzol. Mert az azt jelenti, hogy – minden hibámmal, figyelmetlenségemmel, önzésemmel együtt – igazán, nagyon tudok szeretni.

Forrás: Szünet blog