A háziállat nem mobiltelefon, hogy hirtelen kidobd, ha meguntad!

Nem mindegy, hogy a régi telefonunkat, vagy a régi kedvencünket cseréljük le.

“Az utcán sétálva három kölyökkutyára lettem figyelmes, amint éppen egy koszos kuka mellett keresgéltek valami ehetőt. Egyből felmerült bennem a kérdés: vajon ők már ide születtek, vagy egy ‘mai kor szülötte’ úgy hajította el őket, akár a megunt mobilját?”

A kérdés mindannyiunkban felmerülhet, amikor tanácstalanul, ide-oda rohangáló kutyákat látunk az utcán. Sajnos egyre többen vannak, parkokban, út mentén, bevásárlóközpontok előtt, sőt, az autópályán is. Mégis ki lehet olyan szívtelen, hogy megunt háziállatát a száguldó autók elé veti, mit sem törődve azzal, hogy mindig hű társa bármelyik pillanatban életét vesztheti? Ilyenkor elsőre nem is jut eszünkbe értelmes, logikus magyarázat (valószínűleg nincs is ilyen), azonban mégis vonhatunk párhuzamot jelenlegi társadalmunk egyik nagy járványával: az újabb, jobb “termék” iránti birtoklási vággyal.

Unsplash

Bizony, kéthavonta cseréljük telefonjainkat, mert kijött egy újabb, gyorsabb, szuperebb cucc, amit kár lenne kihagyni. Ma már képesek vagyunk vagyonokat költeni azért, hogy kicsit élesebb, színesebb formában nézhessük kedvenc sorozatunkat, hogy néhány pixellel több legyen a szelfijeinken, és pár másodperccel gyorsabban sikerüljön megnyitni a Facebookot. Úgy néz ki, hogy a technológia fejlődése bizony, magával ragadott, és nem ereszt többé. Árnyékként követjük a frissebb, menőbb kütyüket, mintha azoktól függenénk. Nem érjük be a lejárt, kevesebbet tudó darabokkal, mert azok már nem azt a nívót képviselik, ami hozzánk passzol. És amikor végre eljön a pillanat, hogy új “szerelmünket” megkaparinthatjuk, egy olyan euforikus állapotba kerülünk, hogy az addig féltve őrzött régi cuccainkat szempillantás alatt felejtjük el, mintha soha nem is léteztek volna. Ilyenkor passzoljuk el őket potom pénzekért csak, hogy ne rontsák már tovább az összképet, vagy adjuk oda egy random családtagunknak, azzal sem törődve, hogy ő csak tönkreteszi majd azokat. Mindegy, mi lesz a sorsuk, nekünk megvan az új, megvan a hőn áhított darab. 

A baj azonban nem feltétlenül ez, hanem amikor már az állatok is ennek a felfogásnak esnek áldozatul.

Egy egyszerű, manapság sűrűn látott példával lehetne legjobban bemutatni a problémát: “Anya, kaphatok húsvétra egy kis nyuszit?” Ki ne találkozott volna már ezzel a mondattal vágyakozó gyermekek szájából? És melyik az a szülő, amelyik a racionalitást elvetve, nem szeretne gyermeke kedvében járni? Igen, jár az a nyuszi, hiszen az ünnep szimbólumának élő formában is a lakást kell díszítenie, hogy valóban boldogan teljen az a pár nap. Két napig vígan szaladgál a lakásban, még füvet is szedünk neki közösen, családi programként. Széles mosollyal figyeljük, ahogy majszolja a zöldet, nagyokat nevetünk az elszórt bogyóin, aztán eltelik az a mámorító két nap. Ezután bizony, naponta kell neki eledelt vennünk, ki kell takarítanunk a helyét, hogy ne istállószagban tengessük a mindennapjainkat, és törődést is igényel az az állat.

Ilyenkor üt be a “régi mobiltelefon dilemma”: mégis mi legyen a nyúllal, ha már nem azt nyújtja számunkra, amit a kezdetekben? Valóban kellemes perceket szerzett a családnak, azonban már nem annyira érdekes, ráadásul egy kölyökkutya mégiscsak jobb lenne, hiszen azzal sokkal kevesebb gond van, mint a tapsival.

Az ilyenkor szóba kerülő megoldások sajnos részben az említett társadalmi eldeformálódásból származnak, és sokszor élettelen tárgyakként szabadulunk meg kis kedvenceinktől, amikor egy kedvezőbb opció ugrik be a képbe.

Elég csak belegondolni abba, amikor valaki kitesz az autópályán a kocsijából egy állatot. Ő vajon saját tudattal rendelkező élőlényként, vagy megunt mobiltelefonként tekint arra az állatra? 

A kérdést most nem válaszoljuk meg, rád bízzuk, mit gondolsz. Azzal azonban érdemes egyre komolyabban foglalkoznunk, hogy különválasszuk a valódi életet azon tárgyaktól, amelyeket csak mi ruházunk fel olyan tulajdonságokkal, mintha élő társunk lenne. A kettő nem ugyanaz, és amíg egy régi telefont átadhatunk a szomszédunknak minden további nélkül, addig egy háziállatot nem passzolhatunk le akárhogyan, hiszen neki mi jelentjük a világot, nem csupán felhasználói, hanem gondozói, családja is vagyunk. 

Képek: thinkstock.com