“Tanítsa már meg járni!” – üvöltötte a gyerekét felemelő apának a férfi: a választól elsírta magát

Igaz történet az alaptalan ítélkezésről.

A következő rövid történetet Brent Gehring osztotta meg az olvasókkal, célja pedig annyi volt csupán, hogy felhívja az emberek figyelmét a körülöttük lévő világra. A világra, amelyről oly’ keveset tudunk. Sokszor tudatlanul ítélkezünk mások felett, ahelyett, hogy előbb megismernénk őket és életkörülményeiket. Nem túlzás azt állítani, hogy “elfacebookosodtunk”, hiszen rendkívül felületesen ismerkedünk és tapasztalunk a mindennapokban. Pár szavas információkra korlátozódunk, címek és borítóképek alapján ítélünk. Brent apró, de annál tanulságosabb története téged is megérint majd, és bebizonyítja, hogy érdemes nyitott szemmel járnunk a való világban is, nem csak annak virtuális formájában.

“Mára eljutottunk odáig, hogy életünk nagy részét a Facebookon éljük: a barlangban rekedt focicsapatról olvasunk, szülőkről, akik autóbalesetben veszítették el gyermeküket, nehéz sorsú családokról… azonban a való életben tudatlanul ítélkezünk.

Először is leszögezném, hogy a bejegyzéssel nem kegyelmet és segítséget kérek a családunknak, pusztán a szemeket szeretném felnyitni. Talán van még remény megváltoztatni a világot, ami egy nagyon rossz irányba indult el.
Igenis, megvan a hatalmunk ahhoz, hogy jobbá vagy rosszabbá tegyük mások napjait, életét. Azt gondolom, hogy a történetem biztató szikra lehet a sötétségben, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom veled is.
Azon a bizonyos napon a lányom, Emma és én egy vacsorán vettünk részt, egy kedves barátunknak köszönhetően.

Emma még csak hatéves múlt akkoriban, de már túl volt a hetedik kemoterápiáján, makacs agydaganata miatt.

Az este jól alakult egészen addig, ameddig hazafelé menet át nem akartunk kelni az úton. Felemeltem, hiszen már régóta nem tudott magától járni. Így léptünk le az útra, amikor a távolból odakiáltott egy férfi: ‘Mi a franc? Tanítsa már meg járni! Ez a baj a mai kölykökkel…’

Az első pillanatban nem igazán tudtam, mitévő legyek, egyszerűen elöntötte az agyamat a düh. Aztán hirtelen beugrott, hogy igenis van választásom. Odasétáltam a férfihoz, karomban az ijedt lányommal. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, hogy ő se tudjon lábra állni, ehelyett azonban halkan megkérdeztem tőle: ‘A lányomra célzott az imént?’, erre ő flegmán reagált: ‘A pokolba, hát persze, hogy rá.’

Mérhetetlen nyugalom és önuralom járta át a testem abban a másodpercben, majd így szóltam hozzá: ‘Ez idáig a lányom hordozta minden hitemet és erőmet a pici karjaiban, mióta öt éve rákot diagnosztizáltak nála. Mára már járni sem tud, de én boldog vagyok, hogy a karjaimban tarthatom, és ha tehetem, soha nem teszem le többé. Ezért azt tanácsolom neked, hogy egyetlen szóval se illesd a lányomat ezentúl!’

A történet további részét nem igazán szeretném világgá kürtölni, legyen elég annyi, hogy két felnőtt férfival végződött, akiknek kövér könnycseppek lepték el arcaikat.

Egyiküknek abban a pillanatban nyitották fel a szemét a valódi szeretet mivoltáról, a másik pedig mindig emlékezni fog arra, hogy csak egy röpke, határozott döntésen múlik, hogy egy kicsit jobbá tegyük a világot.”

Forrás: lovewhatmatters.com

Képek: Facebook