Látta, hogy megüti a kisfiút az anyja, ezért hívta a rendőröket – nagyon megbánta

“Azóta is nyomaszt, ami azon a napon történt.”

Az alábbi történetet Megan Orr Burnside osztotta meg az interneten, és elmondása szerint mindenkinek érdemes tanulnia belőle, ha nem akar az ő hibájába esni. Megan esete gyönyörűen mutatja be, hogy milyen hibákat vagyunk képesek elkövetni mi, emberek: túl hamar és túl könnyen ítélkezünk mások felett. Sajnos nem szánunk rá elég időt, hogy alaposabban megismerjük a másikat, inkább egyből beskatulyázzuk az illetőt. Megan egy igen kényes szituációba keveredett az Egyesült Államokban, de meséljenek inkább az ő szavai.

“Pár éve Tennesse államban jártunk a férjemmel egy továbbképzés kapcsán. Éppen egy benzinkútnál álltunk, amikor megpillantottam egy másik autót, amiben egy tízévesforma fiú és az édesanyja ültek. A hangulat láthatóan feszült volt, kiabálás is hallatszott odabentről.

A nő érezhetően nagyon ideges és frusztrált hangon, szinte sikítva ordított a gyerekével. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mintha megütné a fiút. Egy másodpercet sem gondolkodtam, azonnal hívtam a rendőrséget és bejelentést tettem.

Nem sokkal később elhagytuk a benzinkutat, mielőtt a rendőrség kiért volna. Mikor már majdnem elfelejtettem a történteket, csörgött a telefonom. A rendőrségtől hívtak. A telefonban elmesélték nekem, hogy a fiú, akit láttunk, autista, és az édesanyja tényleg rendkívül sokat küzd vele. Azt is megtudtam, hogy a nő többször kérte már a hatóságok segítségét is fia kezelhetetlensége és agressziója miatt.

Illusztráció (Thinkstock)

Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el. Bántalmazással vádoltam meg egy édesanyát, akinek sorsát és küzdelmét sosem fogom megérteni. Ahelyett, hogy felajánlottam volna neki a segítségemet, gondolkodás nélkül elítéltem a tetteit látván. Az évek múltával pedig egyre jobban szégyelltem magam a történtek miatt.

Néhány hete éppen egy boltban vásároltam, amikor érdekes dologra lettem figyelmes. Egy nő a két gyermekével igyekezett a kasszához. A gyerekek nem voltak túl nagyok, ráadásul elég akaratosan és hisztisen viselkedtek. Anyjuk alig tudta fegyelmezni őket, sokszor a hangját is felemelte. Az egész bolt őket nézte, sokan szánakozva bámulták a feszült küzdelmet. Úgy tűnt, percek kérdése, hogy a nő robbanjon, és mi vásárlók olyat lássunk, amit nem kéne. Ekkor eszembe jutott a tennessee-i eset, és úgy éreztem, valamit tennem kell.

Odaléptem hát hozzájuk, és a kisebbik – egyben a sokkal rosszabbik –  lurkóhoz fordultam. A lábára tettem a kezeimet, amitől ő rögtön le is higgadt. Az anyja először csak habogott, majd nem győzött bocsánatot kérni, mondván éjszaka dolgozott, és annyira fáradt, hogy alig van türelme gyermekeihez.

Azon nyomban megnyugtattam, hogy teljes mértékben megértem, és hogy ő igenis, jó anya. Biztattam, hogy minden rendben lesz. Elsírta magát.

A boltban mindenki minket bámult, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy pár éve még a rendőrséget riasztottam hasonló helyzetben, most pedig akár egy életet is megváltoztathattam.

Sajnos olyan világban élünk, ahol csak a hibákra vagyunk kiélezve, és ezek alapján ítélkezünk mások felett. Előbb értesítjük a hatóságokat, mintsem hogy segítő jobbost nyújtanánk, mert így sokkal egyszerűbb számunkra. Úgy érzem, eljött az idő, hogy elkezdjünk figyelni a másikra, és észrevegyük azt is, miért teszi azt, amit. Ne ítélkezzünk néhány mondat vagy mozdulat alapján, próbáljuk megérteni, hogy mi miért történik. Amikor valaki bajban van, a legkevésbé sem a jogtalan ítélkezésre van szüksége, amitől akár még nehezebb helyzetbe is sodródhat.

Az igazi boldogság akkor szűrődik be életünkbe, amikor szeretetet és biztatást kapunk a külvilágtól, nem pedig elítélést!”

Forrás: lovewhatmatters.com