“Megerőszakolt és teherbe ejtett a lelkészünk” – egy Crohn-betegséggel küzdő anya írása

Gyermeke betegen jött a világra, de vállt vállnak vetve varázsolják boldogabbá a környezetüket.

11 évvel ezelőtt megerőszakoltak és teherbe estem. A lelkészünkre úgy néztem fel, mint az apámra. 30 évvel idősebb volt nálam, és mindig tudta, mit mondjon, hogy elűzze belőlem a magány érzését. Akkor még házas voltam, és a férjemmel úgy tekintettünk rá, mint családtagra.

A válásunkkor a lelkész és a felesége nagyon támogatóak voltak. Egyre közelebb került hozzám, de egyik nap átlépte a határt. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok tőle, halálra rémültem. Nem hiszek az abortuszban, így csapdába estem. Mit csináljak?

Nem beszélve arról, hogy Crohn-betegségem van. Az egész terhességem alatt élet és halál között voltam, majdnem meg is haltam. 7 hónaposan vészhelyzet állt elő, és meg kellett császározni. A kisbabámnak szüléskor lett sztrókja, nekem pár nappal később.

De amikor megláttam őt, rájöttem, hogy ő nem a lelkész gyereke volt, hanem az enyém. Tudtam, hogy meg kell védenem őt, és az exférjem az apjaként lépett fel. Mindketten tudtuk, hogy a lelkész elrontaná a lányunkat. Attól is meg voltam rémülve, mit tesz, ha megtudja, hogy bárkinek is elmondtam az igazságot.

Pár nappal később az orvos leült velem szemközt, és azt mondta: “Sokkal rosszabb a helyzet, mint hittük. A kislánya valószínűleg soha nem fog járni vagy beszélni.” Ránéztem, és a könnyeim között azon járt a fejem, most mihez kezdjek. Olyan kicsi és törékeny volt, és az én testem tönkretette őt. 2 hónappal korábban született meg agyi bénulással.

Felmondtam – vállalkozásom volt – és odébb költöztem, a kórház közelébe. Így hetente háromszor-ötször vihettem a kicsit terápiára.

Mindez 5 éven át volt így. Ennyi idő alatt 32 csontomat törtem el és több műtétem volt, de a terápiára mindig elvittem őt valahogy.

Lassanként erősödni kezdett. Állami lakásban éltünk és nem volt pénzem, de mindent megtettünk a jövőjéért, amit tudtunk. Nem volt könnyű: háromszor annyi ideig tartott, mint terveztük. De minden egyes fejlődéssel új reményt adott nekünk. A biológiai apja – a lelkész – nem hagyott békén minket, de én mégsem láttam őt a gyerekemben. A kislányom jószívű, küzd magáért, és szereti az embereket. Önkéntesként dolgoztunk és idősotthonokba jártunk, hogy lássuk, mennyire hálásak lehetünk azért, amink van.

Nem sokkal azelőtt, hogy 5 éves lett, egy kisebb ohiói városba költöztünk, ahol saját erejéből tanulhatott, anélkül, hogy kevésnek kelljen éreznie magát a többiek mellett.

Olyan szép volt, de a többi gyerek így is mutogatott rá, nyominak nevezve őt, ő pedig mosolyogva integetett nekik, és azt mondta nekem: “Nézd anyu, ők a barátaim!” Ezért költöztünk el.

Amikor 6 éves volt, a biológiai apja meghalt, és én felszabadultam. Végre elmondtam a történetemet, de mindenkit elvesztettem, aki szeretett, ahogy a lányom is. Az exférjem is elhagyott minket. Szavakkal kifejezhetetlen az a fájdalom, amit éreztem, de akkor is kitartottunk egymás mellett.

Rájöttem, hogy mostantól nekem kell mindent megtennem őérte. Edzeni kezdtem, ingyenes művészeti órákat tartottam gyerekeknek, gyermekvédelmi szervezethez csatlakoztam, és mindenféle módon igyekeztem a támogatásunkat építeni. Katie imádja az embereket, ezért mindenféle kedvességet teszünk, hogy megmutassuk: mások is számítanak.

9 éves korában csináltatnunk kellett neki egy lábprotézist, és ettől nagyon zavarba jött. Videócsatornát indítottunk, amin elmagyarázzuk a történetét és azt, hogy az agyi bénulás csak egy része a lányomnak. Erőt adunk másoknak. Elértük, hogy gyerekeket inspiráljunk arra: merjenek nagyot álmodni, és ne adják fel.

Igen sok mélyponton vagyok már túl, de ezekben az időkben mindig azt mondtam: “Ne az egész problémát figyeld. Csak egy részletét válaszd ki, amit elkezdesz megoldani, és így, lépésről lépésre leszel majd túl rajta.”

Eredeti szöveg: Love What Matters