Ördögpirula a cukorbárban

Egy cukrászdában kibontakozó szerelem keserédes története.

Kóbor Barbara író, pszichológus, HR-szakember és édesanya, a tavalyi Terézanyu pályázat elsődíjasa. Szenvedélye az írás és a francia konyha. Alkotását az ő engedélyével, változtatás nélkül közöljük.

Ördögpirula a cukorbárban

Soha jobban nem éreztem magam, mint azokban a hónapokban, amikor a Cukorcsókban dolgoztam. Ez egy jobbféle cukorbár a fővárosban, ma is ott sütik az egyik legjobb fahéjas fánkot. Úgy nyíltam ki ott a világra, mint egy jó édes bodzavirágfürt, teli virágporral. Egy idő után kezdett megfájdulni ugyan a csuklóm, de nem érdekelt különösebben. Járulékos kárnak tartottam, és az oka az volt, hogy akkor már gyúrtam egy ideje a fánktésztát. A nagy masszatömeget gép készítette, de az egyes adagokat kézzel kellett megformázni. Minden cipócska átgyúrása rengeteg sok mozdulatot jelentett. Korábbi munkám az édességboltban ehhez képest sétagalopp volt, ami a feladat fizikai részét jelentette. De nem bántam.

Akkoriban éppen tizennyolc éve volt, hogy betiltották a cukrot, ami azt jelentette, hogy – mint az alkoholt – kiskorúak nem fogyaszthatták. Ők csak az újonnan létrehozott egységekbe, az édességboltokba mehettek. De most, hogy felnőtt több százezer éhes ember, mindenki a cukorbárok fellendülését várta. Meg persze a fogorvosokét.

És nem tévedtek. A mi retró cukorbárunkba, a Cukorcsók Fánkozóba is özönlöttek a fiatalok, ami nem csoda, hiszen a legtöbb termékünket fahéjas porcukorban hempergettük, vagy ha nem, akkor színes cukormázat húztunk rá, amibe még színesebb cukorgyöngyöket szórtunk. A mesterséges ízpótlókat használó édességboltok forgalma eközben drasztikusan csökkent. A xilittel, steviával, eritrittel készült sütemények és desszertek nem kívánatos mellékízzel és mellékhatásokkal rendelkeztek. Két évtized után mindenki cukrot akart. A tizennyolc évesek eddig csak a gyümölcsökben érezhették azt az ízt, amihez mostantól korlátlanul hozzájuthattak. Vágyták a karamellt is, amit édesítőből képtelenség előállítani, kívánták hát a Dobos tortát és a grillázst. Az alkoholos desszertekről nem is beszélve! Cukorbárt nyitott boldog-boldogtalan és a meglévők is már vagy fél éve készültek a nagy rohamra. A változás gazdaságilag igen érzékenyen érintett, mert akkoriban még édességboltban dolgoztam én is, és a dolog úgy állt, hogy állást kellett keresnem. De végül gyorsan sikerült továbbállnom ide a fánkozóba.

Régen imádtam a cukrot, és áldozhattam is a szenvedélyemnek, ugyanis jóval a cukortilalom előtti időkben születtem. Kislánykoromban, ha valami bántott, mindig tejbegrízt főztem magamnak. Kevés dolgot élveztem jobban, mint belekanalazni a fahéjas kakaóval kevert olvadt kristálycukorba. Iskola után hazamentem, feltettem fél liter tejet a virágos kék kislábasomba, melynek zománca erősen lepattogzott már, így vigyáznom mellett, hogy a tej ne kapjon oda, amíg a matektanárról vagy a felsőbb osztályokba járó fiúkról álmodozom. Amikor már melegedett, beleszórtam négy evőkanálnyi búzadarát. Cukrot sosem adtam hozzá, mindet a tetején akartam élvezni, ahogyan sziruposan folyik. Amikor a dara kezdett megduzzadni, a masszát beöntöttem két tányérba. Először adagonként egy-két kiskanál fahájas kakaót hintettem rá, majd jött egy-egy evőkanál cukor. Forrón kezdtem el enni a masszát, kívülről kanalazva, körbe-körbe forgatva a tányért, miközben belsőmben zaklatottan az igaz szerelemről, mint már mondtam, fiúkról, jóképű tanáraimról, filmsztárokról és izgalmas életről ábrándoztam. Gyakran égettem meg a szám és a nyelvem, olyan türelmetlen voltam. És éhes. Nem győztem betelni a kanálon csillogó cukorral. Hát így voltam vele én. Legjobban fánkon szerettem még por alakban, kürtőskalácson ropogósan és baracklekváros piskótatekercsen vaníliásan.

Cukrász lettem, hogy sose legyek távol tőle. Viszonyunk rendkívül intenzíven édes volt – egy pontig. Amíg fránya génjeimnek köszönhetően cukorbeteg nem lettem. Pár év alatt olyan súlyos lett az állapotom, hogy a vesém is tönkrement.

És mintha miattam lett volna a sok hűhó: mire korhatárhoz kötötték a cukrot, többé én sem ehettem. És ha csak annyi lett volna, hogy nem ehettem! De engem majdnem a sírba tett, amiből végül egy másik ember váratlan halálának hála, az utolsó pillanatban másztam ki: nyolc éve új vesém és hasnyálmirigyem van. Úgy élhetek, és azt ehetném, amit bárki más. De én nem folytattam bűnös viszonyom majdnem-gyilkosommal. Cukorfóbiám lett és én örültem neki! Ha anonim csoportba járok, mint javasolták, akkor őszintén mondhattam volna: Gréta vagyok, függő, nyolc éve nem ettem cukrot. És mivel így esett, maradtam az édességboltban, ahol betegségem hosszú évei alatt is dolgoztam. Úgy éreztem, tartozom annyival magamnak és a donoromnak, hogy többé nem csábulok el. Hogy minél tovább élek. És én, esküszöm, vigyáznék még ma is új szerveimre, ha nem csődöl be a bolt, és ha ennek következtében nem lépek be a Cukorcsók és egyszersmind Daniel ajtaján. De megtörtént.

Aznap, amint befordultam a fánkozó utcájába, pillanatok alatt megcsapta az orrom, majd beette oda magát a sülő cukor, vanillin és vajaroma illata, mely belengte az utcát, nyálelválasztást indítva el bennem, az autósokban és a többi járókelőben. Rögtön kombinálni kezdtem: mire kell a vaj egy fánkozóban? Aztán mikor már ott dolgoztam, rájöttem: a vajaroma az ördögpirulához kellett, amit egyébként zsírból készítettünk. De nem szaladok ennyire előre. Ha így tennék, kihagynám a fő történést, amiért belekezdtem a dolgokba, mert csak mellékesen akarok a cukorról és a süteményekről beszélni.

Felvételi beszélgetésemre várva a vendégtérben ültem cukorkaszín ruhámban, amikor Daniel kijött a konyhából. Kötényt viselt, haja és orra lisztes volt. Vagy talán porcukros? Felsikítottam, de persze csak belül, a külső szemlélő számára csendes maradtam, miközben az gondoltam: vele még az oroszkrémet is megenném!

Magas volt, szomorú arcvonású, szeme kávéscsokoládé. Elvesztem. Akaratlanul is végig pörgettem a fejemben, hogyan is nézek is, majd megnyugodtam, mert emlékeztem rá, hogy reggel szépen kisminkeltem magam. Daniel kézfogása nagyon kellemesen ruganyos és ellenálló volt, mint a nyers pizzatészta gyúrás közben, és sokáig csak erre tudtam gondolni, mert máskor nem érintett meg a következő hónapok során. Ellenben felvett: így lettem hát vezető cukrász egy cukorbárban.

Sokszor előfordult, hogy munka közben néha kinéztem a vendégtérbe, és kedélyesen beszélgető, nevetgélő embereket láttam, akik csak mintegy mellékesen ették a süteményeket. Nem foglalkoztak velük különösebben, nem elemezték őket. Néha oda se néztek, miközben a szájukhoz emelték a nagy gonddal készült desszerteket. Számomra ez sokkolóan hatott: nekem mindegyik kivételes alkalom lenne, amikor cukrot veszek a számba. Hasonló gondolataim idején még nem tudtam, hogy nagy dilemma előtt állok majd, amire nem is kellett rá sokáig várni, mert ottlétem első tavaszán a teljes személyzet részt vett a nyári termékek fejlesztésében és tesztelésében. Daniel első újításként fahéjfagylaltot csinált, és amikor úgy érezte, elénk tárhatja eredményeit, kóstoltatott. Munkaidő után bent ültünk a konyhapultnál a többiekkel, mindenki előtt feladva kis tálon egy gombóc belőle. Előttem is. Meg a torkomban is képződött egy képzeletbeli, még nagyobb. De mindenki enni kezdett, hát én is lehúztam belőle a kanalammal egy leheletnyit és a számba vettem. Az ajkaim közé. Ki akartam köpni, de Daniel engem nézett, hát nem tettem. Tekintete valahogyan erőt adott, a fagylalt pedig egyébként elképesztő volt. Nagyon finom, bár irdatlan édesnek találtam. Tejszínes fahéj cukorral, mi másféle lehetne? A nyelvem valóságos sokkot kapott, ott volt rajta az egész gyerekkorom olyan élesen, ahogyan az agyammal még sosem tudtam megidézni. Amikor Daniel végre elfordult, szalvétámmal megtöröltem a szám, belül is, az illendőség határain belül persze. A többiek odáig voltak, a pultoslányok viccelődtek: ezt a fagyit úgy viszik majd, mint a cukrot! Én nem mondtam semmit, de be kellett vallanom: jó volt az íz. Nagyon. Mégis valahogyan bűnösnek, tisztátalannak éreztem magam tőle.

– Gréta, mit gondolsz? – Daniel hiúságát biztosan pedzegette, hogy a fiatal lányok dicsérik, az enyémet pedig az, hogy az én véleményemet külön megkérdezte. Éreztem, hogy vörös leszek, mint amikor a forró víz fölött állva sűrítem az ördögpirula tésztáját.

– Kiegyensúlyozott. A tejszín mellett érzem a mascarponét, kicsit savas. – ezt hebegtem, miközben azt gondoltam, én, a vezetőcukrász, húsz év tapasztalattal, hogy Daniel olyan, mint egy varázsló. És a szájának biztosan édes íze van. Tovább gondoltam fantáziámat: a bőre is finom lehet. Zavarom ködén át azt is láttam, hogy elevenébe találtam.

– Pontosan! Savanyú és fahéj! – mondta lelkesen. – Pont ezt akartam mutatni, hogy milyen jól mennek egymáshoz! És ez lesz a többi újításban is: az ellentétek összehozása. Az egyik téged is érint majd. Ezentúl megtöltjük az ördögpirulát és azt szeretném, ha te találnád ki a krémet. – Bólogattam, mert tudtam, hogy a stratégia szerint rámegyünk a gyümölcsös édességekre: a szülők azokat szívesebben veszik cukorbárba szabadult csemetéiknek.

Fotó: Kóbor Barbara

Én lettem hát az ördögpirula-felelős a konyhában. Miért alakult ez így? A többiek fiatalok és tapasztalatlanok voltak, és Daniel talán így akart rávenni arra, hogy többet foglalkozzam a töltelékekkel, ugyanis én inkább a tésztákkal szerettem pepecselni. Hát persze, mert azokat nem kellett kóstolni. Egy maracuja-krém persze nagy kihívás volt és én féltem. Mióta a Cukorcsókban dolgoztam, senkinek nem tűnt fel, hogy nem eszem cukrot. A legtöbb recepthez ugyanis nem kell kóstolni, egy doboskrémet csukott szemmel, mérleg nélkül is bekeverek. De a gyümölcskrém más tészta. Daniel talán látta is rajtam a rémületet, mert hozzátette: – Ha akarod, segítek.

Végül a krémet egyedül és otthon kísérleteztem ki, steviával, mely édesítőerejében a cukorra talán a legjobban hasonlító szer. Fél csészényit használtam belőle három tojássárgájához. Mindez két evőkanál citromlével, fél csésze vajjal és négy evőkanál maracuja-péppel mennyei krémmé állt össze. Miközben kóstoltam, csak Daniel járt az eszemben. Hogy neki tetsszen. Magam előtt láttam, ahogyan megízleli és megdicsér. Nagyon vágytam rá. Egy teljes hétvégén babráltam a krémmel, a passiógyümölcs átható íze mellett képzeletben Daniel is végig ott volt velem, a bőröm alá férkőzött. Ezerszer átgondoltam egyébként jelentéktelennek is elkönyvelhető interakcióinkat. Ahogy a szemembe néz, ahogy megváltozik a hangja, miközben hozzám beszél: lágyabb lesz, halkabb. Nem voltak egyértelmű jelek, de én éreztem, hogy van közöttünk valami. Fáradozásom sikerrel járt: az otthon begyakorolt krémet elkészítettem a Cukorcsókban, persze cukorral, és ízlett neki. A töltött fánk hamar felkerült az étlapra, Szenvedélypirula néven és a vásárlók beleszerettek. Én pedig addigra Danielbe. Miközben maracujakrémet töltögettem az ördögpirulákba, lopva őt néztem, úgy sercegett körülöttem a levegő, mint az olaj, amikor beleszaggatom az ördögpirulát. Az ő tekintete is mind hosszabban időzött rajtam, még az is megesett, hogy egy-egy hosszabb nap után hazakísért.

Egy nap akkor lépett be a hűtőkonyhába, amikor pont egyedül voltam. Becsukta maga mögött az ajtót, aminek akár meg is örülhettem volna, de gondterhelt arca elárulta, hogy nem kettőnk kapcsolatát akarja elmélyíteni.

– A vendégek panaszkodtak, hogy túl savanyú a krém a fánkban. – kimondta kertelés nélkül, hogy rossz, amit csinálok, és ahogyan ezt meghallottam, keserű lett a torkom, éreztem, hogy elvörösödöm. – Megkóstoltam a mai adagot. És tényleg savanyú. – folytatta és kérdően nézett rám. Amikor elmondtam neki, mi több, töredelmesen bevallottam, hogy sosem kóstolok a cukor miatt, úgy nézett rám, mintha kém lennék, a leghitványabb áruló, vagy ami még rosszabb, dilettáns. Igen, abban a pillanatban annak tartott! Alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Egy Esterházy-t vagy egy Dobost bárki meg tud sütni a leírás alapján. Persze! – Daniel a legnagyobb slágereinket sorolta, szemében nem szűnő értetlenséggel. – A meggyes pitét is lehet könyv szerint. De az ég szerelmére, Gréti, a maracuja ezerféle lehet! Érettebb, éretlenebb, és még a fajtától is függ az íze. – eddig a pontig bírtam, de amikor nevemen szólított gyönyörű hangján, elsírtam magam. Könnyem rápotyogott a pulton hagyott spatulákra, majdnem bele a tejszínbe, így Daniel gyorsan megfogta a vállamat és arrébb tolt, az egyik hűtő elé.

– Semmi baj! – ezt mondta, és mint aki nem bírja nézni, hogy összesózzák a konyháját, arcomat a keze közé fogva hüvelykujjával törölgette le a könnyeimet. Megkért, hogy este, műszak után maradjak bent.

És ami akkor kezdődött, az töményre sikerült. Egy kupica tejszínes kávés viszkivel várt. Aztán belevetettük magunkat a cukorba, leginkább én. A maracujakrém mellett készítettünk alkoholos töltelékeket és tavasszal főzött ibolyaszörpből meselila cukormázat és pudingot pohárkrémhez. Ettem barnacukrot, medvecukrot és karamellt. Daniel finoman, lassan etetett. Érzékeim élesek lettek, mérhetetlenül agilissá váltam. Daniel szája tényleg olyan édes volt, amilyennek elképzeltem, nem tudtam elszakadni testétől, hozzáragadtam, nem eresztett és nem eresztettem.

A következő hetekben nyelvem lassan megszokta a cukor édességét és elkezdtem mellette érzékelni a többi ízt és árnyalatot is. Sóskaramellt ettünk az ágyban, vattacukrot és gépi fagylaltot a városi parkban, és persze a cukrászdában sem türtőztettem magam. Úgy éreztem, újra élek, sőt, lebegek Daniel biztos, de finom ölelésében. Magamban Édesemnek hívtam, és ő valóban, minden értelemben az volt nekem. Egy idő után méregetni kezdtem a vércukrom, de minden rendben volt. Úgy éreztem, enyém a világ és sosem lesz vége, de persze eljött annak is az ideje.

Csupán pár héttel azután, hogy utat engedtem a hedonizmusnak, megjöttek a vizsgálati eredményeim, melyeket egyre erősödő hasi panaszaim miatt rendelt az orvos.

Ezeket megbeszélendő, a rendelőben úgy fészkelődtem a helyemen, mint akinek bogarak futkosnak a ruhája alatt. Szerencsére a vércukrommal és az új szerveimmel minden a legnagyobb rendben volt. Más okozta a tüneteket, a diagnózis pedig biztos volt és végleges: fruktózintolerancia. Ami annyit tesz: cukorallergia. Nehéz volt megemésztenem a hallottakat, sokáig nem is sikerült. Vissza kellett térnem a kályhához és ez nem volt egyszerű. Daniel nagyon akarta, hogy sikerüljön. Sütött nekem cukormentes desszerteket, sőt, ő is azokat ette. Továbbra is a kedvemben akart járni, de valami megváltozott, ezt mind a ketten éreztük. De én jó ideig makacsul tartottam magam ahhoz, hogy nincs semmi baj, A cukorról le tudtam mondani, de Danielről nem akartam! Kapcsolatunk ugyanakkor lassú halálra lett ítélve. Elment a kedvem az evéstől, így lőttek fő közös tevékenységünknek, az étkezés és a buja ízek élvezetének. A cukrászdában visszatértem a tészták készítéséhez, de a gyúrás nehéz és monoton tevékenysége csak még rosszkedvűbbé tett. Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem olyannak látom Danielt, mint addig: eltűnt isteni jellege, vonzó éterisége, negyedik dimenziója. Azt el kell ismernem, hogy zsigerien szerettem ezt a férfit. Csakhogy nem a szívembe, hanem a gyomromba zártam. És ahogyan cukor nélkül szép lassan egyre lassúbb és szomorúbb lettem, kapcsolatunk jó íze is elillant. Daniel nem értett és sértődött lett. Amikor a sokadik steviás puding után megkértem, hogy ne főzzön rám többet, azt vetette a szememre, hogy, nem is őt, hanem a cukrot szerettem. Igaza is volt, meg nem is. Mióta újra tiszta lettem, rájöttem: igazából azt szerettem benne, hogy amikor ő etetett, nem maradtam utána éhes.

Forrás: Kóbor Barbara blogja

Képek: Thinkstock

Ha tetszett, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le a következő nagy sztoriról sem!