Titkok a magányból

“Aki idejön lakni, annak vagy rejtegetnivalója van, vagy bolond.”

Kóbor Barbara író, pszichológus, HR-szakember és édesanya, a tavalyi Terézanyu pályázat elsődíjasa. Szenvedélye az írás és a francia konyha. Alkotását az ő engedélyével, változtatás nélkül közöljük.

Titkok a magányból

Felköltöztem a hegyre, ami mindenhol máshol a jómódúak városrésze, de nem itt. A fővárosi sík kerületek zsúfoltak: aki teheti, legalább nyaranta felmenekül a hűvösebb, drága árfekvésű magaslatok egyikére a malária elől. A mi hegyünk viszont még csak nem is lakóövezet, ráadásul egy órányira esik a belvárostól. Van ugyan vezetékes víz és villany, de házainkat siralmas állapotú földutakon közelíthetjük meg csupán, busz is csak a telep aljáig jár, cserébe fent legalább a kilátás szép és csakúgy, mint a többi, elegánsabb csúcson, azért itt sincs szúnyog.

De aki idejön lakni, annak vagy rejtegetnivalója van, vagy bolond. A kettő sokszor együtt is jár.

Én nagyanyám házát megörökölve kerültem ide a belvárosból. Jöttem, mert így jobban kijövök. A környező házak közül egyet laktak az utcában: idős házaspár élt kettővel mellettem újabb házban, szépen parkosított kertben, nem is illettek ide. Ármin és Lia, mint később kiderült. Úgy tudom, mindig is övék volt a telek, de korábban csak hétvégén jártak ide, pár éve költöztek ki végleg a belső városrészből, mert az asszony nem bírta a lépcsőzést. Az én házam, hasonlóan itt a legtöbbhez, rozzantabb, mint az övék, van, hogy tűzifára sincs pénzem, raklappal fűtök, amit a másik utca végén lakó raktárostól veszek.

Nem jár itt senki idegen, eltekintve attól, hogy néha feltörik az elhagyott házakat és beköltöznek hajléktalanok vagy szegények pár hónapra. Meg is lepődtem, amikor egy reménytelenül forró és felhőtlen nap csengettek és jólöltözött középkorú férfi álldogált az ajtómban. A szomszédaim fia jött, és gyorsan meg is tudtam tőle, hogy már nem használhatom többé többes számban ezt a szót, mert az idős pár egyik tagja, a nő meghalt. Bevallom, nekem ez nem tűnt fel addig, nem sokat voltak kint a kertben, főleg az asszony volt a ház foglya, beteg volt, mint kiderült. A férfi beszélni akart velem, utalt rá, hogy hosszabban, így behívtam. Kérése furcsának tűnt, de belementem.

– Az apám nem akar otthonba menni, sem visszaköltözni a városba. – az járt a fejemben, miközben a lényegre tért, hogy miért is akarna vajon. Jó karban volt az öreg, szeretett a kertjében tenni-venni, nem betegeskedett és amennyire meg tudtam ítélni ritka találkozóink alkalmával, szellemileg is friss volt. Talán a hallása kopott meg egy kicsit, de ebben sem vagyok biztos akkor, hogy ő süket-e, vagy a felesége volt az. Mint említettem, ritkán találkoztam velük.

– Azt szeretném magával megbeszélni, hogy nézzen rá néha az öregre. Ha nem gond. – a pénz, amit elővett, négynapi takarításért járó bérem volt. Ő meg csak annyit kért érte, hogy heti kétszer beszéljek az apjával és telefonon rendszeresen tájékoztassam őt az állapotáról. Ezzel együtt az öreget is képbe hozta arról, hogy én leszek a segítsége. Ezt a szót használta neki a fia, de lényegében azt várta tőlem, hogy olyan legyek, mint egy tartótiszt, azzal a különbséggel, hogy mindig én jelenek meg a megfigyeltnél és sose ő jön hozzám.

Így lettem társalkodónői és bejárónő funkciókkal bíró ellenőr, de általában igyekeztem békén hagyni az öreget és nem mászni bele a személyes dolgaiba, mert megítélésem szerint remekül volt. Ő viszont hamar közvetlen lett felém, bár tudta, hogy a fia fizet nekem. De úgy vélem, Ármin annyira magányos lett a felesége halála óta, hogy muszáj volt beszélnie, tekintet nélkül az esetleges következményekre. Beszélgetéseink során része lettem életének, múltjának és titkainak is, melyek közül először csak banális fajtákat osztott meg velem, melyeket eszembe sem jutott volna elmondani a fiának. Beavatott például abba, hogy jártában-keltében lefotózza a neki tetsző nőket – főleg a fenekükre fókuszál – majd otthon is nézegeti a képeket. Ármin egyébként igen modern ember volt. Okostelefont és táblagépet is vett. A legdrágább modelleket választotta, természetesen több éves részletfizetési opcióval. De ezek olyan történések voltak, melyeket nem tartottam elég számottevőnek ahhoz, hogy szóljak róluk a fiának. Egy idő után viszont beavatott olyan tervekbe is, melyek komolyan elgondolkodtattak.

– Szeretnék megnősülni! Még az idén, mert nincs sok időm. Vagyis inkább nem tudom, mennyi időm van. – ezt mintegy mellékesen vetette oda nekem egyszer, miközben éppen próbáltam kikaparni a hamut a cserépkályhájából.

A fejlemény hallatára olyan köhögő roham jött rám a nevethetnéktől, hogy azt hittem, belehalok, de ő azt gondolhatta, csak a koromtól van. Mindenesetre meglepődtem, amikor ezt a tervét is megosztotta velem. Azt láttam, hogy nyilvánvaló gyásza mellett – ami abban is megnyilvánult, hogy sokat sírdogált – megnézegette a nőket, de a házasság gondolatát meredeknek éreztem. Ármin közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Nézett rám várakozóan és nem mondta, hogy ez is maradjon kettőnk között. – Akarok ide egy asszonyt! Költözzön ide, és törődjön velem! Nem akarok otthonba menni! Élni akarok! – pedig a fia, ha sejtette volna, hogy apjának ilyen gondolatai vannak, nem habozott volna lépéseket tenni az ügyben, legalábbis ezt gondoltam. Senki nem örült volna, ha örökségét így herdálják el. Belegondolni is rossz az ilyeneknek, hogy a papa elvesz egy hetven éves nőt, aki még húsz évig birtokon belül lesz, ez kellemetlen lehet. Nem szóltam hát, és attól fogva elkísértem ismerkedni, nyugdíjas klubokba, de erre csak eleinte volt szükség, mert nagyon hamar önjáró lett. Életrevalóbb volt, mint én. Tudtam, hogy csak rá tartozik magánélete, de később azt is láttam, hogy ez volt az első olyan titok, amit el kellett volna mondanom a fiának, ha meg akarok dolgozni a pénzemért. Mégsem tettem. Egyébként egy idő után már nem is jött a fia és ez is közrejátszhatott abban, hogy nem tártam elé mindent, a kényesebb dolgokat egyáltalán. Míg a férfi korábban havi egyszer benézett, mostanában nem jött, inkább elkérte a számlaszámom, és utalással rendezte szolgálatomat. A közlemény rovatba nem írt semmit.

Ármin egészségi állapota remeknek tűnt, mondogatta néha, hogy százhuszonöt évig fog élni, és én ezt hajlamos is voltam elhinni, mert, bár alakja már mutatta az öregekre jellemző hajlottságot és egyéb típusvonásokat, szeme mindig nevető volt, hangja erős és harsány, mozdulatai pedig határozottak. Ő volt az egyetlen ember, aki kislányomnak szólított, pedig ötven évemmel én már a fiatal felnőtteknek is néni vagyok. Nem aggódtam az állapotáért és cserébe azért, hogy nem beszéltem a fiának kompromittáló dolgairól – ahogyan ő nevezte a feleségkeresést és néha előforduló pálinkázásait – besegítettem neki a ház körüli munkákba, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem. Arról sem beszéltem, hogy gyakran sírta el magát, ha eszébe jutott Lia, a felesége. Pár héttel ismeretségünk kezdete után a konyhában ücsörgött és mintha azon kaptam volna, hogy eljátssza: én vagyok Lia. Azt mondta, locsoljam meg az ablakpárkányon a petrezselymet, ahogy mindig is szoktam, hátha újra kihajt, mert ő azt szereti, ha belevágom a levesébe. Én azt sem tudtam hirtelen, melyik a petrezselyem, annyi minden volt ott.

Voltak hasonló furcsaságai, de végül a legnagyobb szenzációnak az bizonyult, hogy szerzett barátnőt. Nem feleséget, mert a nő ragaszkodott a függetlenségéhez, így még az összeköltözés sem jöhetett szóba, de mégis volt valaki, akivel Ármin állatkertbe járhatott, operába, cukrászdába, mint megtudtam, főleg ezeket a helyeket kedvelték. Mióta Franci megvolt, Ármin nem sírt, és nem is unatkozott. El is mondtam a fiának, hogy az apja egyre kevesebbet kesereg, csak azt hallgattam el, hogy miért, de a fiú nem is kérdezte.

A második titok nem volt vidám és már vagy egy évet együtt töltöttünk, amikor megtörtént. Az utolsó rekkenő nyári napok egyikén már a terasz nyitott ajtaján keresztül láttam, hogy nincs rendben vele valami. Kezeit ölébe ejtve ült, a hegyalján álló bevásárlóközpont akciós magazinját olvasgatta, pedig a hasonló tétlenkedés egyáltalán nem volt jellemző rá.

– Jó, hogy csak ma jöttél, tegnap nem tudtalak volna beereszteni. Olyan rosszul voltam, hogy azt hittem, mentőt hívok magamra. – leültem mellé, nézegettem az arcát, mondtam neki, hogy nagyon sápadt. – Volt már egyszer ilyen, a télen, de akkor nem mondtam el neked. Nem tudtam, hogy bízhatok-e benned. – Ezek szerint nyárra már bízott bennem. A hosszú hónapok alatt végül is elástam a kertben végelgyengülésben elhullott német juhász kutyáját, és – a fia és a törvények ellenében – szétszórtam Lia hamvait a birtokuk végén telepített gyümölcsösben, majd gondosan be is ástam a fák tövébe. Magam sem értem, utóbbit miért tettem meg, de a lényeg, hogy ilyen előzmények után nem volt értelme titkolóznia előttem. A baj természetét és okát firtató kérdésemre elmondta, hogy egy napon át nagyon lassan vert a szíve, mindössze harmincötöt percenként és abban is voltak kihagyások. Ármin mérnök, jellemző, hogy pontosan megfigyeli magát és a szervezetét, ahogyan egy gépet szokás, egy motort vagy egy szivattyút, hűvössége, ahogyan kívülről szemlélte magát, mégis elbizonytalanított abban, hogy beszámítható-e még. A saját életéről beszélt. Láza és egyéb tünete nem volt, így a maláriát kizártam, de a lelkére kötöttem, hogy legközelebb szólnia kell, és felajánlottam, hogy lemegyek vele a városba EKG-t csináltatni, de utóbbit elutasította. Nemes egyszerűséggel azt mondta, ha orvoshoz megy, ott fogják és akkor ő nem tudja, hogy mit csinál, de biztosan megszökik. Ebben maradtunk, és valóban dilemmába estem azt illetően, hogy ezúttal szóljak-e a fiának. Elmeállapota legalább olyan aggasztó volt, mint fizikális gyengesége. Miután napokig gondolkozott lassú szívverése okán, arra a következtetésre jutott, hogy Franci kevert a kávéjába valamit. Ármin nem méregre, hanem randidrogra gyanakodott és hamarosan meg is szakított minden kapcsolatot a nővel. A furcsa az volt, hogy akkor már szemem sem rebbent és mintha magam is elhittem volna ezt.

Egész életemben nem voltak titkaim, most pedig lassan minden új titkom Ármin körül forgott és a legújabbra csak őszig kellett várnom. Egy csípős napon, amikor a levelek lehullását követően a kopasz fák között akadály nélkül átláttam a teraszára, észrevettem, hogy a fagypont körüli hidegben rövidnadrágban és vékony pulóverben ücsörög a teraszán.

Éppen a telefont tettem le, miután megerősítettem a fiának, hogy minden rendben van a hegyen. Gyorsan cipőt húztam és átmentem hozzá. Ármin szép narancsszín sütőtököt eszegetett, én sütöttem előző nap a cserépkályhában.

– Gyere, vegyél belőle! – nem tűnt úgy, mintha fázna, így letettem a plédet, amit azért hoztam, hogy betakarjam. – Liával sütöttük, szoktunk sokat. Szeretjük. Szerettük. Mindig együtt ettük a sütőtököt, emlékszel? – nem emlékeztem, mert amikor Lia még élt, semmit nem tudtam róluk, főképpen pedig nem kémleltem át a fák között, hogy lássam, mit esznek. Ármin folytatta. – Ugye nem mondod el, hogy Lia néha el szokott jönni? Úgy értem, azt képzelem, hogy eljön. Mert különben tudom, hogy nincs itt. – tudta, hogy nem mondom el, megszokásból kérdezte csupán. Ugyanezen a napon viszont – minden mindegy alapon – elmondta azt is, hogy a múltkoriban túl messzire ment a képzelgésben. Miközben Liával ücsörgött lent a diófák alatt a forróságban, gondolt egy merészet és rendelt két repülőjegyet Izlandra. Nagy, könyörgő szemekkel nézett rám. Nem lehetett lemondani őket.

A jegyek a jövő nyárra szóltak, és Ármin akkor is látszólag tökéletes egészségnek örvendett. A fiának természetesen nem említettem az utazást, és mivel takarítani mindenhol lehet, én utaztam el vele Lia egyéb elfoglaltsága miatt. A döntés nem volt nehéz, mivel nem hiányoztam senkinek.

Az indulás előtti hetekben elővigyázatlan voltam, csak a trópusi melegtől való menekülés lebegett a szemem előtt és a kellemes izlandi hideg, így nem szedtem már a maláriát megelőző gyógyszereket. Mint kiderült, Ármin soha nem is tette, pedig a szúnyogok abban az évben már a hegyet is elérték. Alig pár napig élvezhettük a hűs természetet. Nem értem, hogyan lehettem ilyen felelőtlen. Végül szörnyű hetek után lábaltam ki az Izlandon rám tört maláriából, de Ármin nem volt olyan szerencsés, mint én. Öreg szervezete hamar feladta, így egyedül utaztam haza. Ő örökre ott maradt.

A fia nem értett semmit. A telefonban feljelentéssel fenyegetett és azt kérdezte, hozzámentem-e az apjához. Meg, hogy mit képzelek! És fizessem vissza a pénzét! Ármin biztosan jót nevetett volna a házassági felvetésen. Ő tudta, hogy nem történt semmi, csak a barátja lettem.

Képek: Unsplash

Forrás: Kóbor Barbara blogja