Randi a “mindentudó” férfival, akiről csak a végén derül ki a slusszpoén

Igaz történet az önimádó tudálékosságról egy harmincas nő szemével.

Randizgatok már egy ideje. Tinderen ismerkedem, alapvetően komoly kapcsolatot keresek – és igen, a Tinderen nagyon sok az értelmes és komoly kapcsolatra alkalmas férfi, legalábbis a 30 év körüliek közt -, de nincs gondom azzal se, ha valakivel csak egy jót beszélgetünk és nem látjuk többé egymást. Hál’Istennek nem is volt még kellemetlen tapasztalatom, kopp-kopp. De ez a legutóbbi egy kicsit kifacsart.

Képeken helyes, írásban vicces, intelligens, szimpatikus. Hamar oda jutottunk, hogy találkozni kéne. Élőben is ugyanolyan helyes volt, csak aztán leültetett egy előkelő kis helyen a Deákon, kikérte a gourmet sajttálat, szakértősködött egy sort a pincérrel a minőségi borokról, mire nagy nehezen kiválasztotta, melyik üti majd meg a szintet – és én elkezdtem gyanakodni. Félreértés ne essék: én aztán szívesen fogyasztok minőségi bort minőségi sajttal egy fancy helyen. Csak ez egy erős jel volt.

A tudálékos – kissé sznobba áthajló – férfi ismertetőjegyeit nagyjából így tudom összefoglalni:

– örömmel mesél magáról hosszasan, körmondatokban, hasonlatokkal, sajátos szófordulatokkal, mintha valamiféle előadást tartana,

– rólad is kérdez adott esetben, de minden alkalommal, amikor elkezdesz beszélni, a szavadba vág fél mondat után,

– elmagyarázza helyetted, amit te szeretnél elmagyarázni neki,

– és úgy általánosságban véve azon kapod magad, hogy kevésnek érzed magad mellette, de tulajdonképp nem érted, miért.

Valahogy így. Aztán, amikor a karrier-, származás-meg egyéb bemelegítő téma után belementek a férfi-női, párkapcsolati témába, akkor valahogy elkezd felmenni benned a pumpa.

Legalábbis nálam ez volt a folyamat. Kedves mindentudó randipartnerem ott kezdte végleg próbára tenni az idegszálaimat, amikor közölte, hogy ő sokéves franciaországi tartózkodása után tulajdonképpen csak egy rövidke időre jött haza eme menthetetlen, élhetetlen Magyarországra, még nagyjából fél évet ad az itt-tartózkodásának, és megy is vissza. Itt azért egy picit megállítottam (habár vég nélkül beszélt volna még megingathatatlan élettervéről és határozott elképzeléseiről), és megkérdeztem tőle: nem gondolja-e ildomosnak ezt az információt viszonylag az ismerkedés elején közölni, netán kiírni a bemutatkozásába a Tinderen. Csak mert, hogy ez azért egy lényeges infó. A leghatározottabban utasította el eme oktalan feltételezést, de biztosított róla, hogy kellően időben szokta közölni ezt az információt. Ráhagytam, hisz engem ezen a ponton már rég nem izgatott a kérdés, hogy ő meddig lesz Magyarországon…

Fotó: Thinkstock

Ám ekkor jött csak a java. Valahogy előkerült ugyanis a női és férfi szerep témája, avagy „szülés és pénzkereset”, ugye. Emberünk sajnos nagyon szerencsétlenül járt, hogy velem randizott, én ugyanis hiperérzékenyen állok ehhez, és azonnal harapok, ha bárkin is azt érzem, hogy a sokat kántált jelmondatot vallja, mely szerint a nők ősi és legfőbb feladata a szülés, és amelyik nő nem akar szülni, annál valamilyen „rendellenesség áll fenn”. (Ő fogalmazott így! Egyébként azt is megjegyezném: én nagyon is szeretnék gyereket szülni és anya lenni.)

Próbáltam finom határozottsággal (értsd: már-már tajtékozva) elmagyarázni neki, hogy egy ember azt kezd a testével, amit csak akar, és ha egy nő, annak ellenére, hogy nőnek született, képtelennek érzi magát arra, hogy kihordjon és megszüljön egy babát, és semmifajta késztetést nem érez erre, és nem vágyik az anyaszerepre, akkor a legnagyobb őrültség, ha mindezeket mégis magára kell erőltetnie, mert abból bizony semmi jó nem fog kisülni, de még ha ki is sülne belőle jó, ez akkor is az ő döntése, az övé és senki másé.

Erre válaszul elkezdte magyarázni nekem, hogy sokszor nem tudjuk, mit nem merünk megtenni, és amikor „csukott szemmel, összeszorított fogakkal mégis nekirugaszkodunk”, rájövünk, hogy bizony, nagyon jól tettük, hogy bevállaltuk, és ebben az agyunk is segíteni fog, a kognitív disszonancia-redukció által… Önnön tapasztalatai alapján mondja ezt.

És itt leszögezném: ez a jelenség valóban létezik. Számára döbbenetes módon elárultam neki, hogy én is tapasztaltam már életemben ilyesféle nekirugaszkodást, utólagos örömöt, büszkeséget, sőt még kognitív disszonancia-redukciót is. Csak amikor egy terhesség bevállalásáról van szó, amit „csukott szemmel, összeszorított fogakkal” kell valakinek magára erőltetnie, minden zsigeri ellenérzését elnyomva, az egy kissé más helyzet.

Természetesen nem tudtam meggyőzni.

Amikor azt kezdte el kifejteni, hogy az erősebbik nem képviselőinek is pontosan ugyanolyan nehéz kérdés a gyerekvállalás, mint a nőknek, „hiszen hát az mégiscsak sokat elvesz az ember szabadságából”, akkor már nem tudtam mit felelni, ezért inkább megkérdeztem, mikor volt vége az utolsó komoly kapcsolatának.

Tavaly. Két év huzavona után. Mert előtte nyolc évig voltak együtt.

A pasi 31 éves.

Vagyis 21 éves kora óta egészen mostanáig egyetlen nő mellett tengette az életét.

Elköszöntem. Magamban csak annyit mondtam neki: öcskös, neked fogalmad sincs, mennyi tanulás vár még rád. Kitartást hozzá.

Forrás: Szünet blog