István a hajléktalanszállón tanul, hogy változtasson sorsán

“Senkit nem hibáztatok, senkire nem haragszom, magam miatt tartok ott, ahol most.”.

Tóth István a szentesi hajléktalanszálló lakója február óta. Ahelyett, hogy a világot hibáztatná, magában keresi a hibát, és azt nézi, hogyan javíthatna sorsán.

“Nem vagyok rá büszke, de nem voltam jó férj és jó apa, elváltunk. Sokkal többet kellett volna akkoriban a családommal foglalkozni. És be kell vallanom: ittam is. Egy éve azonban már egy kortyot sem, azóta próbálok visszatalálni a rendes életbe. Tavaly albérletben laktam, aztán kórházba kerültem. Februárban, amikor kiengedtek, csak itt tudtam meghúzni magamat. Azelőtt csak kívülről láttam, nagyon megijedtem, rettenetes helynek gondoltam. Le a kalappal a dolgozók előtt, mindent megtesznek értünk, a lelkünket is ápolják, nagyon jó emberek. Ugyanúgy, ahogy azok az adományozók, akik váratlanul beállítanak olykor élelmiszerrel, ruhával.”

“De mégse az a cél, hogy a végtelenségig itt legyek. Szerencsém volt, februárban bekerültem a közmunkaprogramba, a közterület-felügyeleten dolgozom. Életemben először akkor lett szükségem számítógépre. Beiratkoztam egy tanfolyamra” – meséli István.

Fotó: Králik Emese

A hajléktalan férfi oktatója Tímár Ferenc volt, aki a Szentes–Csongrád Rotary Klub soros elnöke. A világszervezet nevében a napokban egy számítógépet ajándékoztak a hajléktalanszállónak. Nagyon örülnek neki, sokan használják, híreket olvasnak, egy fiatal pár pedig az internetet böngészve talált magának albérletet.

“Tabutéma, ki miért kerül ide. Soha nem faggatjuk egymást. De azt szoktam mondani, mindenkinek van itt egy téglája. Nagy pofonokat kaptam, de talán ez kellett, hogy felébredjek. Most 55 éves vagyok, egyszerű dolgokra vágyom. Egy végleges állásra, egy pici albérletre.” – mondta el terveiről István.

Forrás: Délmagyar