Noémi szemműtéte közben romlott el először az országban a lézer

Napokon át körbevágott lebennyel élt, mindenhol szivárványokat látott, és azt sem tudták megmondani neki, hogy a gép megjavítása után meg tudják-e műteni egyáltalán a szemét.

Kovács-Tóth Noémi blogger átélte minden szemműtétre váró rémálmát: a műtét nem sikerült, félbe kellett hagyni, és napokig aggódhatott a látása miatt. Noémi a blogján osztotta meg a világgal a rémtörténetet:

“Tízévesen kezdett el romlani a látásom, és folyamatosan egyre rosszabb lett. Mivel lassan harminc leszek, és évek óta mínusz 6-os szemmel létezem, rászántam magamat a lézeres szemműtétre, mondván, ez már rutineljárás. Szerettem volna, ha végre arra kelek, hogy látom az ébresztőórát, és úgy fekszem be az ágyba, hogy látom is a férjemet (remélem, tényleg ő feküdt mellettem, sőt, rajtam évekig…).

Úgy voltam vele, hogy nem valami gagyi kuponos műtétre megyek, hanem egy jó nevű magánklinikára, és náluk is a csúcstechnológiás módszert választom, ezen nem múlhat a szemem világa.
Egy előzetes vizsgálat meg is győzött arról, hogy a klinikán mindenki felkészült, profi és szívélyes, úgyhogy időpontot foglaltam és vártam a nagy napot. Mivel van egy lassan másfél éves kislányom, komoly családi felkészülés és szervezés előzte meg a műtétet (hiszen utána nem emelhetem meg őt egy hétig, és egyéb teendőimben is korlátozva leszek). A jeles esemény előtt mindenki nyugtatgatott, hogy semmi gond nem lesz: az eljárás biztonságos, gyors, ráadásul fájdalommentes. Azért úgy nyeltem be a felajánlott Xanaxot, mint naiv csitri a diszkóban kapott ginás felest.

Egy alapos szemgolyó-mosdatás után bizakodva feküdtem fel a műtőasztalra, de hamarosan a rettegés járta át minden porcikámat: miközben a szememet kifeszítették egy úgynevezett terpesszel, kiragasztották kétfelé a szemhéjamat és egy vákuumot is rácuppantottak, úgy éreztem, mint akinek konkrétan kinyomják a szemét. Mint megtudtam, éppen előkészítették a lebenyemet, hogy utána felemeljék, és a lézer elvégezhesse a korrekciót. Szürreális kontrasztként ezalatt egy műtőssegéd hölgy kedvesen simogatta a kézfejemet.

Az elhangzó instrukciók, mint például hogy nézzek előre a zöld fénybe és engedjem el magamat, minden létező ösztönömnek ellentmondtak, de igyekeztem helytállni, mondván, húsz perc kellemetlenségért (vagyis nettó iszonyatért) cserébe egy életre látni fogok, csak megéri.

Ekkor hangzott el az a mondat, amit egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben soha nem akarsz hallani: „a lézer hibaüzenetet ír ki, sajnos félbe kell hagyni a műtétet”.

Felsegítettek és közölték, hogy ilyen még nem történt, hogy a beavatkozás közben romoljon el a lézer, de ne aggódjak, mert a gép biztonságos, csak akkor műt, ha minden oké, és még nem emelték meg a lebenyemet (csak körbevágtátok és megkínoztatok tök feleslegesen, köszi).

Kivezettek a váróba, ahol visszaadták a szemüvegemet – bár a beadott cseppektől és az irritációtól úgysem láttam semmit egész nap –, és kezüket tördelve, őszinte részvéttel a hangjukban elmondták, hogy már úton van a szerviz, egy órán belül kiderül, hogy műthetnek-e tovább, vagy nem javítható helyben a gép. Ez az óra nagyjából azzal telt számomra, hogy a férjem mellett sokkos-katatón állapotban sírtam, aki hasztalan próbált lenyugtatni, még az automatás forrócsoki sem segített.

Végül kiderült, hogy a lézer nem javítható meg rögtön, valami nitrogénadagoló döglött meg benne, úgyhogy nem tudják megmondani, hogy hány nap vagy hét múlva fejezhető be a manőver. Ha egyáltalán befejezhető, mert a főorvos asszony bevallotta, hogy az esetem olyannyira egyedi, hogy még soha nem volt rá precedens, és vagy sikerül megemelni utólag a lebenyt, vagy nem.

Illusztráció: Pixabay

Ám nem elég, hogy körbevágott lebenyekkel kellett léteznem mindaddig, ameddig meg nem javították a lézert, de minden létező fényforrásban szivárványokat kezdtem látni. Ez azt eredményezte, hogy a mindaddig szépnek talált természeti jelenségtől masszív hányingerem lett, ahogy ömlött ki a színes fénysugár a lámpákból. Felváltva fontolgattam a csillámpóni szekta megalapítását és a Nyan Cat végtelenített verziójának élő közvetítését. Amikor egyeztettem (volna) erről a főorvossal, hogy ugyan mitől van ez a mellékhatás – ami miatt nem tudok autót vezetni sem –, és elmúlik-e valaha, csak annyit tudott rá mondani, hogy ez elvileg nem lehetséges, és fogalma sincsen. Mire kifejtettem, hogy attól, hogy az ő tankönyvében nem volt benne, nagyon is lehetséges. Pedig tényleg kifejezetten aranyos volt amúgy ő is, ahogyan az összes ottani alkalmazott, de nehéz volt humánusnak maradnom.

Az intézet amúgy korrekt módon járt el: megígérték, hogy soron kívül rögtön értesítenek, amint jó lesz a lézer, és megpróbálják befejezni a látáskorrigálásomat, illetve az összeg felét kérés nélkül rögtön visszautalták. (A történet végén egyébként szintén maguktól felajánlották, hogy az egész költséget visszatérítik.) Egyedül az bosszantott a hozzáállásukban, hogy a hétfőn történtek után négy nappal később már készen állt a szerkezet a műtétre, de náluk a péntek nem műtősnap (mivel másnap kötelező a kontroll és hétvégén zárva vannak, holott a kedvemért igazán befáradhattak volna). Ezért egy héttel későbbre, hétfőre tolódott a folytatás. Ilyenkor egy hét sok. Kétségek és szivárványok közt, a látásomért aggódva… baromi sok.

Szerencsére a második felvonás a vártnál jobban alakult. Mindenki úgy kezelt a klinikán, mint egy rocksztárt, és egy gyors ellenőrzést követően (amelyben ugyan volt egy bökkenő, mivel a doki váratlanul megbökte a szemgolyóimat kétoldalt egy filctollal, mondván, már nem látszik eléggé az előkészített lebenyszél) ismét a műtőasztalon találtam magamat. Ekkor már kifejezetten kértem a kézsimogató asszisztenst, hogy szeressen nagyon ezúttal is, és felkészültem a golgota következő állomására.

Ami következett, az egyszerre volt nagyon megnyugtató és elképesztően rémisztő: a szokásos szem-kifeszítés és kalibrálás után láttam, ahogyan felemeli az orvos a lebenyemet, amitől a látásom gyakorlatilag összegyűrődött, mint egy szatén lepedő.

Nehéz eldönteni, hogy ki sóhajtott nagyobbat a megkönnyebbüléstől, én vagy a főorvos, majd kisimultabb idegrendszerrel élhettem át a lényegi részt, magát a lézeres látásjavítást. De mire örülhettem volna, elkezdte egy spatulával lesimítgatni a szemgolyómat, az abszurd élményvonat méltó végállomásaként.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt kívánom, bár küklopsz lennék, de sajnos volt még egy szemem hátra.

A húszperces procedúra végeztével végre fellélegezhettem, az egész klinikával együtt (nyilván rettegtek ők is, hogy beperelem őket, ha nem sikerül, illetve azért az őszinte empátia is megjelent rajtuk).

Aznap még természetesen nem láttam nagyjából semmit, és minden szteroidos szemcsepptől, amit óránként be kellett cseppentenem, a csillagokat láttam, de végre nem a rohadt szivárványokat. Mert a szemgolyó-simogatás jótékony hatásaként azok legalább elmúltak. Másnapra végre jött a megvilágosodás, a látásélmény, és végre nem éreztem úgy, mintha egy egész tobozt szúrtak volna bele a szemembe.

A világ immár HD-minőségben tárul elém, és mosolyoghatok a gigantikus méretű napszemüvegem mögül azokra, akik azt gondolják, hogy milyen pózer, flegma egy nőcske vagyok délután ötkor az őszi sivárságban, amikor sehol egy napsugár.

És még a férfi is tetszik az ágyamban, akár ő volt eddig a férjem, akár nem.”

Forrás: Szeretlek Magyarország