Gunyhó Kolos 36 évesen döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot, összes vagyona egy hátizsáknyi ruha és szeretett gitárja volt.

Kolos úgy érezte, nem akar többé nap mint nap küzdeni azért, hogy ne haljon éhen, így kiment egy Tenerifén élő barátjához. Nem akart sokáig spanja terhére lenni, így kiköltözött egy sátorral az óceánpartra.

„Az egyik kis helyi pubból szólt a zene, tele volt emberekkel, akik vidáman nevetgéltek, 10-20 méterre pedig az óceán hullámzott. Láttam, hogy a parton sátrak állnak, amelyben élnek is néhányan. Megdöbbentem, hogy itt ilyet is lehet, és úgy döntöttem, amíg nem találok munkát, addig nem fogom drága albérletre elkölteni a pénzem, inkább én is leköltözök a partra egy sátorba.”

Fotók: MindenkiLaci

Kolos ekkor alkalmi munkákból élt, zenélt és masszírozott főleg. A szerelem is rátalált a Magyarországról érkező Sofi személyében. A lánnyal a part egy eldugottabb részén kőből, deszkákból és pálmaágakból saját kis kunyhót készítettek, ez lett az otthonuk. A kényelmetlenségek nem zavarták őket. Mosdóba a közeli benzinkútra vagy éppen a pálmafák közé jártak, a strandon tudtak zuhanyozni, barátaiknál pedig megoldották a mosást. Az időjárás miatt sem kellett aggódniuk, Tenerifén egész évben kellemes a hőmérséklet.

„Szép lassan lehullottak rólam a különböző megszokott elvárások, a parton megismertem egy másfajta megközelítését az életnek. Nem holmi guruval vagy prófétával találkoztam, csak egyszerű emberekkel, olyanokkal, akiknek más a fontossági sorrend. Itt az emberek szeretnek élni, mernek és tudnak boldogok lenni. Nyitottak, közvetlenek és segítőkészek, akkor is, ha még csak egy napja ismeritek egymást.”

Egy idő után a helyi rendőrök nem nézték jó szemmel, hogy egyre többen kezdenek a parton élni, és elzavarták őket. Most párjával egy hostel lakrészében élnek, itt is dolgoznak, és élvezik a tenerifei életet:

„Hogy mi a különbség az otthoni és az itteni élet között? Talán az emberek mentalitása, a környezet befolyása az életünkre. Otthon óriási a nyomás, az emberek zárkózottak, nem képesek nyitottak maradni. Itt nem érzem azt a folyamatos frusztráló nyomást, mint otthon. Nem érzem azt, hogy az emberek arcizomrezdülés nélkül, abban a hitben, hogy normális, amit tesznek, egymás nyakára lépve próbálnak feljebb jutni. Tudom, milyen nehéz ilyen körülmények között embernek maradni. Nagyon. Boldognak lenni pedig csak nagyon keveseknek sikerül.”

Forrás: MindenkiLaci