Könnyfakasztó fogalmazást írt beteg öccséről a magyar kisiskolás

Ez a történet két testvérről szól, akik bármennyire is különböznek egymástól, örökre összetartoznak.

Néhány napja egy kétgyerekes sárvári anyuka megható posztot közölt a Facebookon. Eszerint most 11 éves fia egyik nap azt a feladatot kapta a suliban, hogy fogalmazást kell írnia, az egyik választható cím pedig az “Én és a kisöcsém”. A srác megírta, hogyan látja nyolcéves testvérét, Álmost, aki autista.

“Én és a kisöcsém

Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik. A saját világában él bezárva. A másik, a bátyja, aki átlagos, néha visszabeszél, veszekszik, csúnyán beszél és rosszalkodik. A világnak él. Én és a kisöcsém. Erről szól a sztori.

Visszaemlékszem kicsi koromra, mikor úgy vártam, hogy az öcsém már akkora legyen, hogy játszhassak vele. Aztán nem így lett. A maga módján mindig baba maradt, csak én leszek egyre nagyobb és tapasztaltabb. Régebben nem sokat törődtem vele, legfeljebb sajnáltam magam, hogy autista testvérem van, és csak akkor vettem tudomást róla, ha hozzányúlt a játékaimhoz, vagy zavart a mesenézésben. Aztán valami megváltozott. Persze nem lettem angyal és most is idegesít ha az utcán minket bámulnak miatta, mert hangos ugrabugrálásával magára vonja a figyelmet, de már másképp látom őt és a kapcsolatunkat. Álmoshoz nagyon nehéz közel kerülni és mégis könnyű. Ez azt jelenti, hogy magával szeret a legjobban lenni, egyedül játszik és zavarja ha bárki az ő világához közel merészkedik. Mintha figyelmeztetne minket, hogy kár energiát pocsékolni abba, hogy megértsetek, hiszen nem érthettek, mert másképp működöm mint ti. Mégis szeretik őt az emberek, mert gyakran mosolyog, jó kedvű, elégedett magával, és mindenkit úgy fogad el amilyen.

Amit csinál, teljes átéléssel csinál, beleadja szívét-lelkét. Egyedül van, de mégsem magányos, és a maga módján ragaszkodik emberekhez, így hozzám is. Sokáig egy szobában voltunk és én kértem, hogy így legyen. Most már elég nagy vagyok, és apuék is úgy gondolták, hogy már jobb ha külön vagyunk. Egyébként ugyanazokat a műsorokat nézzük a TV-ben, csak az a különbség, hogy neki a stáblista és a vége főcímdal a kedvence, míg én a történetet jobban élvezem. Nem beszél. Illetve nem sokat, és inkább úgy mint egy papagáj. Szeret kifejezéseket utánozni, például a kedvenc meséiből, amiket aztán az adott helyzetben visszaad. Például amikor azt hitte, hogy eltűntünk és hiába hívott minket. Aztán anya mit sem sejtve előkerült a szobából, Álmos csípőre tette a kezét és mondta: „ Ezt a viselkedést meg fogom torolni!” idézte a Mézga család kalandjaiból. Vagy sokáig így kért inni: „Kaphatnék egy korty italt?”- a Gumi macikból. Álmos nyolc éves, speciális iskolába jár, amit nagyon szeret. Tulajdonképpen mindenhol szeret lenni, talán csak orvosnál nem. Na ebben a dologban hasonlítunk!

Szóval elvoltunk a magunk módján. Aztán fél éve történt valami. Budapestről jöttünk vissza, és felmentünk a Somlóra. Ott tébláboltam a várromok között egy ideig, aztán meguntam. Megláttam az öcsémet, ahogy törökülésben ül a hegy tetején és nézi a messzeséget. Ez önmagában nem nagy szám persze, de Álmosnál aki egy percig sem marad egy helyben, már az. Csak ült ott sokáig és nézett nagy komolyan. Olyan megindító volt. Álltunk ott hárman a szüleimmel és csak figyeltük. Volt valami a pillanatban ami összekötött bennünket. Mintha csak négyen lettünk volna az egész világon, és ennek az érzésnek ahhoz volt köze, hogy Álmos ott ült a hegyen. Azóta sokszor gondolok erre, vagy álmodok ezzel a képpel. Attól a pillanattól megváltozott bennem valami az öcsém iránt. Volt még egy helyzet, egy másik helyszínen, ami maradandó emlék vele kapcsolatban. Ez régebben történt, úgy egy éve. Játszóházban voltunk, és néhány gyerek lehülyézte, kicsúfolta Álmost, csak mert nem válaszolt nekik, és furcsán viselkedett. Emlékszem, csípte a szememet a könny, és olyan düh fogott el, hogy legszívesebben mindegyiket jól megütöttem volna. Nem azért, mert gonoszkodtak, hiszen tudom milyenek vagyunk néha. Az ütött szíven, hogy az öcsém csak nézte őket és mosolygott rájuk. Akkor döbbentem rá, hogy sosem fog megtorolni semmilyen viselkedést sem, akármit is csinálnak vele. Mindig kell valaki, aki megvédi, aki vigyáz rá. Tiszta, ártatlan, mint egy baba. Ott, akkor szintén megértettem valamit a testvéremmel kapcsolatban.

Ez a történet egy kisfiúról szólt, és arról, hogy mi összetartozunk, bármennyire különbözünk is egymástól. A kisöcsém és én. Ez a mi sztorink.”

Büszke vagyok mindkét fiamra, és boldog ember. Amikor a nagy fiam azzal jött haza az iskolából, hogy a családról kell í…

Közzétette: Edit Pohánka – 2016. január 30.