Önzetlenül feláldozta a szentestét a hajléktalanokért Attila

A beol.hu közölte azt az olvasói levelet, ami igazi, önzetlen segítségnyújtásról tanúskodik. Kiss Attila egy kenyérgyárban dolgozik sofőrként, így juttatta el az adományokat a békéscsabai hajléktalanszállóra.

Szokásos szentestének indult az idei is, karácsonyfa díszítéssel, mézeskalács sütéssel, ajándékcsomagolással és mindennel, ami ilyenkor lenni szokott. Eljött az este, felbontottuk az ajándékokat, körbeültük az ünnepi asztalt, és nevetve, az ünnep fahéjas illatával átitatva beszélgettünk. Ekkor végignéztem a finomságokkal teli asztalunkon és átfutott egy gondolat az agyamon: milyen jó is nekünk. Melegben, szeretetben és finomságokban dúskálunk, de mi van azokkal, akiknek ez nem adatik most meg?

Elszomorodtam. Azt gondoltam, majd ki is mondtam: ez így nem jó. Ez ellen tenni kell. Nem holnap, nem holnapután, hanem itt és most, hiszen most van itt az ideje.

Az ember hajlamos az ünnepekre felhalmozni mindent, mintha a világ vége jönne, hát gyarló ember módjára én is ezt tettem. Ennek köszönhetően volt lehetőségem a spájzomból, üdítőt, csokikat, cukrot, szaloncukrot, konzerveket, kalácsot, bejglit és sok más egyebet összepakolni és azt mondani a családomnak, hogy én most akkor ezekkel elindulok Békéscsabára és ahol találok rászoruló hajléktalant, megajándékozom vele.

242906_20141224_201201

Szeretet ünnepe van és ebbe nem csak a családnak kell beletartoznia. Mivel a helyi kenyérgyárban vagyok sofőr, este felhívtam a főnökömet és megkértem, engedélyezze, hogy vihessek néhány bejglit, kalácsot az üzemből azoknak, akik ezt nem tudják megvásárolni. Örömmel mondott rá igent.

Így hát szépen lassan megtelt az autóm csomagtartója és útra készen voltam. Nevelt lányom és egy barátom társaságában indultunk útnak.

Érdekes és valamiféle felemelő érzés volt bennünk, hogy mi, akik magunk sem vagyunk gazdagok, megosztjuk azt, amink van. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer tapasztalja meg ezt az érzést, mert minden másnál többet ér.

Akkor irány Békéscsaba! Körbejártuk a város azon pontjait, ahol úgy véltük, találunk elesett embert. De nem találtunk. Kihalt volt a megyeszékhely, ami persze nem is csoda, hiszen mégiscsak majdnem mindenki szerető családja körében tölti ezeket a meghitt perceket.

242907_20141224_201734

Nem adtuk fel, hiszen “nem olyan családból” származunk. Elmentünk a vasútnál lévő taxiállomásra, ahol érdeklődtünk, láttak-e valahol rászorulót, de azt mondták, hogy nem. Nekik is adtunk egy-egy bejglit, amin csodálkoztak is, de azt mondtuk, ne tegyék, hiszen ők is itt vannak most, és nem a családjukkal. A pár finom falat nekik is jól eshet tőlünk, idegenektől. Kikerekedett a szemük, majd elhomályosodott, ahogy a miénk is. Ám ez a homályosodás még csak a kezdet volt.

Nem volt mit tenni, felhívtuk a 107-et (mint tudjuk ez Miskolcon cseng). Elmondtuk, hogy honnan és kik vagyunk, és azt szeretnénk, ha az itteni rendőrökkel felvenné valaki a kapcsolatot és segítenének nekünk, hogy esetleg munka közben láttak-e hajléktalant.

A diszpécser hölgy rendkívül kedves és meglepett volt, néhány perc múlva pedig érkezett is a hír: már a hajléktalan szállón van szinte mindenki, aki máskor az utcán szokott.

242908_20141224_202900

A hölgy elcsukló hangon köszönte meg, hogy segíthetett nekünk. Mi is köszönjük neki. Így már meg is volt, hogy hova vigyen az utunk. Odaértünk, becsengettünk, jött is ki a fiatalember, aki ott dolgozik. Elmondtuk a történetünket, majd kiegészítettük azzal, hogy semmilyen párt vagy szerveződés tagjai nem vagyunk, egyszerűen csak szeretnénk meglepni az embereket.

Kértük, hogy beállhassunk az udvarba, hiszen az autónk csomagtartója tele volt minden finomsággal. Eljött a nagy pillanat: csak méterekre voltunk a megajándékozandóktól, akik a meglepődöttségtől nem tudták mire vélni a helyzetet.

A szálló munkatársának rögvest elmondtuk, mindent, amit hoztunk, kézből kézbe személyesen szeretnénk átadni (mert az a biztos). Bekopogtunk, néztek ránk az asztalt körbeülő és csöndben tv-t néző emberek. Elmondtuk, hogy miért jöttünk, majd elővettük a kosárkáinkat, amiből mindenkinek átadtunk valamit! Csillogtak a szemek, elcsuklottak a szavak! Amikor elült a meglepetés első pillanata, akkor egy kis viccelődés történt és a mosolyok nyomban
megérkeztek.

242909_20141224_202002

Ismét kimentünk a kocsihoz és vissza, akkor már az üdítőkkel, majd hoztuk következő kört az édességekkel. Nem értették,hogy miért adunk nekik bármit is, hiszen nem szokás. Nem is kell érteni, csak nyitott szívvel elfogadni.

E sorok írójának is könny szökött a szemébe néhányszor, de ez nem baj, sőt! Hálás és köszönő szavak, könnyes tekintetek sűrűjében, amilyen csendben érkeztünk, úgy is mentünk el. Hazafelé csendben voltunk, de a gondolataink még mindig ott voltak.

Igazi karácsony volt!